A legendás Homokmaraton – Marathon des Sables, Mazura Katalin élményei ^Kiemelt

Azzal az eltökélt szándékkal vettem részt, hogy élvezzem ezt a különleges kalandot, bár tudva, hogy kemény és nehéz megmérettetés áll előttem, de éppen ez is vonzott benne. Ez a kihívás egyben egy belső utazás is, ahol próbára tehetem az akaraterőmet, vajon képes vagyok-e még megugrani ezt a magasságot.

Lenyűgöző élmény teljesíteni a mindent átható atmoszférájával és extráival együtt, mert megmutatja és elhiteti, hogy erősek és kitartóak vagyunk, képesek vagyunk túlélni, és mindeközben minden pillanatát nagyon megélni. Nagyon fenn és nagyon lenn, de ettől is izgalmas ennyire. 

Az MDS kétszázötven kilométer hosszú állóképességi verseny a Szaharában, amit sok helyen a világ tíz legkeményebb versenyei közé sorolnak. Hét versenynap, teljes felszereléssel, önellátással, ötven fokot meghaladó hőségben, a hátizsák súlya az első napon vízzel együtt tizenhárom kiló. A szervezők csupán ivóvizet, éjszakára nyolcfős, nyitott berber sátrat és orvosi szolgálatot, illetve nyomkövetést biztosítanak.

A távok pontos útvonalát, a szintidőt, az itiniert és az ellenőrzőpontok távolságát a roadbook-ból tudjuk meg, amit a bivakhoz vezető transzfer során kapunk kézhez. Útközben jut idő a ráhangolódásra, az előttünk álló kihívással való ismerkedésre. A bivakban felállított sátrainkhoz beduin zenészek sorfala között haladunk át. Könnybe lábad a szemem, felemelő érzés számomra, hát itt vagyok! 

A nulladik napon, már a sivatagi bivakban kerül sor a technikai és az orvosi ellenőrzésre. Az előbbin lemérik a hátizsákot és ellenőriznek minden kötelező felszerelést. A zsák súlya a teljes felszereléssel együtt - de víz nélkül - nem lehet kevesebb hat és fél kilónál, ám nem haladhatja meg a tizenöt kilót.

A kötelező felszerelés között többek között helyet kap a hálózsák, izolációs fólia, jelzőtükör, síp, sebfertőtlenítő, tájoló, másfél liter kapacitású kulacs és a napi minimum 2000 kcal élelem. A méregpumpa viszont az utolsó pillanatban lekerült róla.

A checklistán emellett feltüntetünk minden egyéb felszerelést, amit végig, a célvonalig magunknál kell tartani. A felkészülés során emiatt is fontos átgondolni minden grammot, otthon előtte többször átpakolom a zsákot és végig nézem, mi is kell még igazán a kötelező felszerelés mellett, és hogyan, mivel csökkenthetem még a súlyát. 

Random, verseny közbeni ellenőrzésnél büntetést kap az, akinek hiányzik valamely felszerelése. Verseny közben bármilyen külső segítség igénybevétele kizárással jár. Mindenkinek csak az a felszerelése és élelme van, amit a zsákjában magával visz a hét napra. Ha esetleg a tervezés ellenére a valóság mást produkál és mégsem volt teljesen jó a kalkulálás, azt is magunknak kell a saját készletből megoldani valahogy. Itt nincs depózás, előre küldés, semmilyen egyéni felszerelést nem szállítanak át egyik bivaktól a másikig. A reggeli rajtnál is teljesen üresen kell hagyni a sátrat, semmi sem maradhat ott.

Az egészségügyi kontroll során ellenőrzik az orvosi igazolást, valamint a nyugalmi EKG-t. Felhívják a figyelmünket, hogy csak paracetamol tartalmú fájdalomcsillapító szedése engedélyezett, mert a non-szteroid tartalmúak a sivatagi extrém körülmények között veseelégtelenséget okozhatnak. 

A hátizsák pántjára erősítik a GPS jeladót, amellyel minden versenyző helye, mozgása nyomon követhető. A jeladón van egy vészhívó gomb is, amelyet, ha valaki megnyom, akkor a versenymarsallok orvosi segítséggel érte mennek. Azonban kihangsúlyozták, hogy ezt az SOS gombot csak valóban súlyos esetben nyomjuk meg. A versenyszabályzat rögzíti, hogy ilyenkor a segítséget kérő számára a verseny véget ér. Az ellenőrzőpontokon van egészségügyi személyzet, és a bivakban orvosi sátor, ahová magunk is bármikor odamehetünk. Az orvosoknak viszont megvan az előjoga, hogy ha úgy ítélik meg valaki állapotát, akkor nem engedik tovább…így meggondolom, hogy milyen esetben kérek segítséget vagy inkább megpróbálom még kirángatni magam a gödörből, lapot húzva tizenkilencre…de a döntés nyilván egyénfüggő.

A napi megteendő távjaink egyre beljebb vezetnek bennünket a marokkói Dél-Szaharába. Sivatag, ám mégsem sivár, egyedi szépsége magával ragad. Az útvonalat változatos terepviszonyokkal jelölik ki. Végtelen számú hullámzó, puha homokdűne. Djebelek - dűne hegyek, - ahol lábszárközépig süllyedünk a homokba és lefelé menet lépteinkre vízként folyik előttünk. Régóta kiszáradt, repedezett, talán egykori tómeder, ahol összeolvad a láthatár. Köves, sík szakaszok, amelyek a vége felé már nagyon nem esnek jól a meggyötört lábaknak. Sziklákkal tűzdelt hegyek meredek kaptatói és kötéllel segített ereszkedései.  Kígyózó, keskeny gerincek, ahonnan messze beláthatjuk ezt a hihetetlen tájat, ám a magasság ellenére sem követi egyetlen madár sem utunkat, mégis rabul ejtö.

Az etapok közben átlag nyolc-tizenkét kilométerenként érjük el a checkpontokat, ahol az önkéntesek feltöltik a vízkészletünket, illetve a folyamatos ötven fokot meghaladó hőségben igyekeznek kicsit hűteni bennünket, lelocsolják némi hideg vízzel a fejünket-tarkónkat. Az extrém hőmérséklet miatt az ellenőrzőpontok között egy-egy szakasznál köztes vízpontot is felállítanak, ahol pluszban utántölthetjük a vízkészletünket.

A kulacsokban lévő folyadék hőmérséklete a melegített vízével vetekszik, viszont a gyomrom lelkesedése iránta napról napra rohamosan esik. A napi etap végén a bivakba érkezve öt liter vizet kapunk, amiből másfél litert félre kell tennünk a következő napi rajthoz, mivel víz nélkül nem indulhatunk, viszont másnap csak az első ellenőrzőpontnál tölthetünk először vizet. A fennmaradó mennyiséget tudjuk beosztani ivásra, az esti és a reggeli étel elkészítésére és némi mosdásra. A néhány maroknyi víznél és a nedveskendőnél több lehetőség nincs a tisztálkodásra.

A lábak védelme érdekében, a homok ellen mindenki sivatagi kamáslit használ, hiányában a mindenhová beférkőző homok teljesen szétszedi a lábat. Ez a kamásli teljesen beborítja a lábfejet, felső vége szorosan simul a lábszárra és a cipőre, tökéletesen megfogja a homokot. Sajnos azonban így a cipő kikezdi a lábam és más megoldás híján ablakot vágok mindkét cipő felső részére, enyhítve a nyomást. A sátortársaim kissé döbbent tekintettel nézik, ha megcsinálom, nincs visszaút belőle és ha a kamásli nem fogja meg a homokot, akkor elveszett a lábam a kivágott cipőben, a dörzspapír effektus gyönyörű példája leszek.

De nyertem, működik. 

Ahogy telnek a napok, egyre több jel kerül rám égetve és egyre inkább hidegen hagy. A Nap éget, az ajkam sebes lesz és széthasad, a bőrömet kidörzsöli a homok a pántok alatt, a kamáslis cipőben felpuhul a bőr, egyre több és nagyobb hólyag kel életre. Kiszúrom, leragasztom, folytatom, ha kell megvágom, újabb réteget teszek rá, leragasztom és nem érdekel, hogy fáj. Csak ne nagyon sokáig álljak meg közben, mert akkor imádnak tobzódni. Reggelente a sátrakból mindenhonnan sziszegéseket lehet hallani, ahogy a készülődésnél igyekszünk a fájó-sebes-megdagadt lábunkat beleszuszakolni a cipőbe. Tíz perc sántikálás után már egészen jól mellőzzük a kellemetlen érzést. Nem foglalkozom vele, mert a tántoríthatatlan célom mellett ez lényegtelen tényező, velejárója ennek a kalandnak. Ha a fájdalom nem csökken, nekem kell erősebbé válnom.

Az egy héten át tartó extrém körülmények között az agyam és testem átáll egy totális túlélési üzemmódba, sok mindent le fog csupaszítani és letiltani rólam, mert mindennel energiát nyer, hogy életben tartson és átvigyen. Nem gondolkodom a világ nagy dolgairól, az élet rejtelmeiről, csak megyek megszállottan, egyik lépés a másik után, ellenőrzőpontról ellenőrzőpontra. Alapfunkcióban működök, persze időnként vannak villanásaim, hogy ez eszméletlenül szép, olyan, mint egy filmdíszlet, s mekkora menő vagyok, hogy még mindig bírom és folytatom. Ahogy telnek a napok, már nem merengek, nem sziszegek, csak robot módjára teszem a dolgom, mert bármi is történjen, azért jöttem, hogy teljesítsem.

Ebből az állapotból semmi sem zökkent ki. Kígyónyomok a homokban, több is. Már fel sem veszem, csak átlépek felettük. Annyi még átfut, akkor itt biztos nem lesz pihenő. Jó volna lefotózni. Majd a következőt. Itt van, de akkor kiesem a ritmusból. Eltávolodunk egymástól. 

Az egyik szakasz mottója a „go or die”, gyomorgondok miatt már második napja elakadt az energiapótlás, és érzem, hogy kezdek elfogyni. Végig küzdve a napot esek be a sátorba. Csak egy kis pihenésre vágyom, hogy kisimítsam az idegszálaim, megnyugodjak, összekaparhassam és újra összerakhassam magam: emlékezz, nem az a lényeg, hogy hányszor kerülsz a földre, hanem, hogy minden alkalommal fel tudsz-e állni, és tovább folytatni. A főnix, aki elég a Napon, majd még erősebbé válva újjáéled. Megtanulsz zuhanni és szárnyalni. Sátortársaim aggódnak, ám hallani sem akarok róla, hogy elmenjek az orvosi sátorhoz, - elneveznek hát Crazy Katjának. Reggel újra ott állok a rajtvonalnál, ahol az AC/DC Highway to hell számára elindulva folytatom és mosolyogva érek be a következő etapon, átlendített a mantrám.

„Nincs visszaút, ha már elindultunk ebbe az irányba, csak előre mehetünk. Két választás van. Egy: megijedsz, feladod és akkor elégsz. A második: azt mondom, nem félek! …és átszáguldasz...és amikor kijössz a másik oldalán, garantálom, erősebb leszel, mint valaha hitted volna.” (Tulsa King)

Minden reggel, az etapok kezdeténél a sátortársaimmal úgy kívánunk erőt és jószerencsét egymásnak, úgy búcsúzunk, mint akik bevetésre indulnak és nem biztos, hogy a nap végén újra találkozni fognak. Teljes mértékben próbára tesznek bennünket a sivatagban töltött napok, nem tudjuk, hogy a nap végére ki marad állva, és kik esnek ki a sorból.

A saját kis démonjai mindenkit elkísérnek és ott ücsörögnek a vállakon. Édes varázsszavakat suttognak a fülekbe, elkezdődnek a feladások. S napról napra egyre erősebbé válnak, egyre vonzóbbak a képek, amiket vetítenek, egyre nehezebbek és fájdalmasabbak a léptek. Küzd mindenki, ameddig csak bírja. Látom magam előtt az apró léptekkel csoszogót, aki halkan mondogat magában valamit, a menet közben egyenes vonalat tartani már nem tudót, de próbálja magát még visszahúzni, a tízlépésenként összegörnyedőt-zuhanót, akinél egyszer csak elhallgat a zene.

Majd a nyolcvanöt kilométeres long march-on kezdenek lassacskán, egyetlen szó nélkül kiesni az emberek. Van, aki csak meredten ücsörög, láncban hívjuk tükörrel, síppal a messzebbi dűnén őrködő versenymarsallt. Többet menet közben egymásért nem tehetünk. 

Ha valaki odaadja a víz fejadagját, vagy a másikra locsolja, ő sem fog eljutni a következő pontig, mert az érkező orvosoktól azt nem kapja vissza, víz nélkül kellene kibírni ötvennéhány fokon, árnyék nélkül, sivatagi terepen a következő CP-ig. Ha az élelem adagjából ad, kizárják, mert nincs meg az előírt kötelező fejadag mennyiség. Ha külső segítséget vesz igénybe, kizárják. Mindenki csak és kizárólag magára támaszkodhat, a testi és mentális erejére, a zsákjában lévő felszerelésére, - ha rosszul is tervezett, magának kell megoldania. S magának kell meghoznia döntést, hogy megnyomja-e a vészhívó gombot. De akkor a játék véget ér.

És közben mindenhol a csönd. Akkor is, ha társsal ment valaki, az is csendben, összezuhanva ácsorog, ül mellette. Lelkileg a döntés ilyenkor még nehezebb, hátra hagyja-e társát az orvosoknak és folytassa vagy állapotától függően feladja-e ő is.

A megérkező segítség is csendben zajlik. Mentálisan, lelkileg is kemény játék ez a hét nap, keményebb, mint fizikailag. Csak a homokszemcsék nesze állandó. 

Folytatjuk utunkat ebben a végtelen, ősi világban, ahol idő és tér összemosódik, csak az adott pillanat vibrál a hőségben. Hallgatom a csend hangját, körülölel, gondolataim lassan tovaszállnak, belül is csak a csend marad. Hát belebújok ebbe a csendbe és csak az érzékeimet engedem szabadjára. Szívverésem a fülemben dobol, aláfesti zihálásom. Ajkaimon keverednek a só- és homokszemcsék, fogam között időnként csikorgó dallamot adnak.

Nem törődöm vele, hogy a hőérzet hatvan fok, hogy állandóan éhes, szomjas, fáradt vagyok és fáj a sebes lábam, perzsel a Nap és kis hűvösre, meg árnyékra vágyódom, hogy állandóan koszos vagyok, mert csak egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy teljesítem és célba érek. Néha kikacagjuk a világot, s néha a könnyünket töröljük, de csak a homoktól…

A távolságok elmosódnak. Amikor biztatásul mondják, hogy már csak egy kilométer a következő pont, - légvonalban biztosan annyi. De közben van még vagy harminc dűne fel és le és szinte csak az utolsó pillanatban tűnik fel. Sík szakaszokon érzékelhetetlen a távolság. Csak rezeg a forró levegő, haladok előre, de a cél sehogy sem akar közeledni. Ugyanolyan kicsi már mióta, kezdenek akadozni a monotóniatűrés fogaskerekei.

A napi etap végén van egy kis idő a kisimulásra, pihenésre. Kicsit rendbe rakjuk, leápoljuk magunkat, előkészítjük másnapra a felszerelést, a fagyasztva szárított ételhez vizet melegítünk és elégedetten kortyoljuk a forró erőlevesünket. Ahogy közeledik a sötétség, kicsit enyhül a levegő és a nyitott sátorból felnézve rácsodálkozom a végeláthatatlan csillagok sokaságára és rájövök, hogy a napi küzdelmekkel együtt is jól érzem magam, élvezem ezt az egész kalandot, ahol a saját mércémhez képest a végsőkig próbára tehetem magam. 

Napközben továbbra sem mozdul a levegő, a homok is visszaveri a hőt, de egy idő után már szinte egészen kezdek hozzászokni. Csak azt érzem, hogy égeti a bőrömet, fénylik a verítéktől, és a ruhámon túl már átitatja a hátizsákot is, a megivott folyadék szinte elpárolog belőlem. A szél megvárja, míg a napi táv végén beérünk, csak délután szeret fújni. De akkor nagyon. Mintha a sivatag szellemeit ébresztenénk fel, akik mindent és mindenkit körbejárnak.

Az éj folyamán homokviharrá erősödik, ami mindent visz és beterít. Rutinosan az arcunk elé húzzuk a kendőt, fejtetőig burkolózunk a hálózsákba és annak ellenére is pihenni próbálunk, hogy a zsákunkat cibálja a szél és halljuk, ahogy folyamatosan szórja rá a homokot.

Néha kitapintjuk a felszerelésünket és várjuk a hajnal közeledtét. Az újabb napot, kitartásunk és akaraterőnk újabb próbatételét, az újabb győzelmet. Készen állunk rá.

A célba érkezés extázis, megkönnyebbülés, majd ezt követően egy pillanatnyi üresség, ahogyan hirtelen véget ér ez a hihetetlen kihívás, és kiszakadunk a sivatag varázsából. Érintése sokáig velünk marad. Kincsként őrizzük a teljesítésért kapott érmet is, ami mindig emlékeztetni fog erre az életre szóló élményre, ahol talán egy pillanatra megérinthettük a megfoghatatlant.

Mazura Katalin

Mazura Katalin MdS célbaérkezési ideje: 72:17:05.

Kati UTMB indexe: https://utmb.world/en/runner/731710.katalin.mazura