Egy színész, aki sokáig a teste alapján kapott szerepet
Hollywoodban az ember néha nem szerepet kap, hanem címkét. Van a hős, van a szépfiú, van a rosszfiú, van a „furcsa haver” - és van a nagy testű, esetlen, szerethető mellékalak, akinek jó a szíve, de a kamera gyakran előbb nézi a méretét, mint az arcát.
Ethan Suplee hosszú ideig ebbe a skatulyába volt bezárva. Pedig a filmográfiája kifejezetten erős: játszott az American History X-ben, a Remember the Titans-ben (ami minden idők egyik legjobb sportfilmje a terepsport szerkesztősége szerint), a Blow-ban, a Cold Mountain-ben, a Without a Paddle-ben, az Unstoppable-ban, a The Wolf of Wall Street-ben, a Deepwater Horizon-ban, és természetesen a My Name Is Earl sorozatban is, ahol Randy Hickeyként sokak fejében végleg megmaradt. A Rotten Tomatoes életrajzi összefoglalója szerint már fiatalon több ismert filmben és sorozatban feltűnt, a Boy Meets World visszatérő szerepétől kezdve Kevin Smith filmjein át egészen nagy hollywoodi produkciókig.
A témánk szerint az Emlékezz a titánokra! különösen fontos: ebben Lewis Lastikot alakította, egy amerikaifutball-játékost, egy olyan filmben, ahol a teljesen ellenkező háttérrel rendelkező játékosok, a csapat és az összetartás a történet gerince. Ebben nemcsak játékosként, hanem a csapat egyik központi alakjaként is fantasztikusat alakított. Pedig látszólag nem az ő műfaja volt...
És ez most évek távlatából visszanézve különös fényt kap. Mert Suplee akkor egy nagy (nagyon nagy!) testű sportolót játszott. Ma pedig egy olyan emberként áll előttünk, aki a saját életében kezdte el újraírni a test, az erő, az önfegyelem és a mozgás jelentését.
Ebben a cikkben róla írok, de a szakmai háttérről részletesebben ebben a cikkben: Életmódváltás Terepeuta-szemmel - rendszer, mozgás, életmód
A startvonal: 536 font (kb. 243 kg)
Suplee saját bevallása szerint a legnagyobb testsúlya 536 font volt, vagyis nagyjából 243 kilogramm. Olyan mérlegre volt szüksége, amelyet inkább áruszállításhoz, mint fürdőszobákhoz vagy hálószobákhoz szokás társítani. Az elmúlt pár évben körülbelül 250 fontot, vagyis több mint 110 kilogrammot adott le.
Ez önmagában is egészen fantasztikus tény. És fantasztikus látvány. De ne hagyjuk, hogy csak egy pillanatnyi szenzáció legyen, mert sokkal fontosabb a mondanivalója, mintsem egyszerűen engedjük lecsúszni a hozzászólások mocsarába, ahol mindenki egyszerre dietetikus, pszichológus és szomszéd néni.
Suplee története ennél sokkal fontosabb. És nem azért, mert lefogyott, hanem mert kiderült: a fogyás, a súlyvesztés önmagában nem old meg mindent.
Ő maga is beszélt arról, hogy nem a mérlegen látott szám adta meg számára a valódi elégedettséget, hanem az, hogy képes volt célokat kitűzni és azokat elérni.
A fogyás önmagában nem tett boldoggá, inkább az a boldogságforrásom, hogy véghez vittem valamit, amiben hittem, amit elhatároztam.
Ez pedig nagyon fontos pont az egész folyamatban. Mert a mérleg néha olyan, mint egy hivatalnok egy homályos irodában: mond valamit, pecsétel egyet, aztán otthagy bennünket a saját gondolatainkkal. És ha a gondolataink túl egyszerűek, egysíkúak, akkor nem adnak elegendő stabilitást, elegendő erőt ahhoz, hogy folytassuk a nehézségek ellenére.
A fordulat? A gyaloglás, a túrázás
A történet egyik kulcsa nem az edzőterem, nem a fehérjepor, nem a fekvenyomó pad és nem is egy hollywoodi táplálkozási guru volt. Nem kell keresgélni a látványos, hivalkodó dolgok között, a valóság sokkal egyszerűbb. Suplee szerint a változás egyik nagy belső fordulópontja az volt, amikor a későbbi feleségével közös jövőt kezdett elképzelni. Olyan egyszerű dolgokat, mint egy múzeumi séta, utazás vagy túrázás — amelyeket korábban fizikailag nem tudott volna megélni.
Ez az a döntés, amikor az életmódváltás valóban helyet és időt kap az indulásra, amikor végre nem arról szól, hogy „utálom a testem”, hanem arról, hogy „szeretnék benne jól élni”.
A mérleg egyik oldalán ott a szégyen, a rengeteg csalódás, kudarc, amelyek ordítva hajtanak a futópadra, az edzésekre - majd pár hét után remegő szájjal, tikkelő szemekkel leülnek a hűtő elé habzsolni. A másik oldalon ott a vágy: kirándulni, mozogni, gyalogolni, utazni, játszani, dolgozni, szeretni, bírni az életet. Hinni abban, hogy a világ több, mint az egyéni önérdek.
Az elsőből kampány lesz. A másodikból rendszer. És az egész folyamatnak a rendszeresség és a tudatosság a kulcsa.
Tóth Viktor, Terepeuta
Az út nem egyenes, nem sima, nem könnyű
Suplee történetének egyik legemberibb része, hogy nem úgy beszél róla, mint a sikeres, mosolygós reklámemberek. Nem azt mondja, hogy „megtaláltam a módszert, én vagyok a legnagyobb guru”, hanem arról beszél, hogy évtizedeken át hízott, fogyott, újra hízott, diétákat próbált, szélsőségekbe csúszott, és sokáig az evés, a testkép, az önértékelés és a függőségi minták kusza mocsarában egy helyben taposott.
Suplee azóta gyakran beszélget különböző műsorokban egészségről, fogyásról, fegyelemről, identitásról és tartós változásról. Nem csillogó fitneszmesét árul, hanem annak vizsgálatát, hogyan lehet az emberi zűrzavarból valami működő rendszert építeni.
A People magazin szerint Suplee már gyerekkorában küzdött túlevési problémákkal, tízévesen 90 kg fölött volt, tinédzserként pedig étellel, alkohollal és drogokkal is próbálta tompítani magát. 2002-ben lett józan.
Az életmódváltás gyakran nem a spájzban vagy a hűtőben kezdődik, hanem a fejben, a múltban, a szégyenben, az önvédelemben, a fájdalomban. A tányér csak a csatatér egyik szeglete. A hűtő pedig gyakran csak a tárgyalóterem, amelyet mindenki hibáztat, pedig már a háború előtt is ott állt.
Hasizom, 9% testzsír és a tökéletesség csapdája
Suplee "hirtelen" látványosan izmos lett. Persze ez nem hirtelen volt, de nem verte nagydobra, tette a dolgát és egyszer csak felfigyeltek rá. A Men’s Health szerint 2021 elején 9% körüli testzsírszintet ért el, ami még sportolói szemmel is "száraz", látványos forma. Egy akkori interjúban arról is beszélt, hogy sok év után először vállalta nyilvánosan a testét, a hegekkel és a laza bőrrel együtt.
A történetének egyik legfontosabb figyelmeztetése az, hogy rendszer és kellő alapok nélkül nincsen tartós eredmény, hiszen a folyamatos visszaesések ("jojó effektus") miatt még erősebb a szervezet terhelése, igénybevétele. Suplee maga is eljutott oda, hogy feltette a kérdést, meddig akarja fenntartani ezt a hullámzó állapotot. Rájött arra, hogy nem mehet tovább a szélsőséges diéták útján, mert az élete részéve, rendszerévé kell tennie, nem pedig "hirtelen, látványos eredményt elérni", amikor persze látványos fotókat lehet készíteni, de nem akar úgy élni, mintha mindig egy fotózásra készülne.
És a fitneszvarázslóknak rossz hír az, hogy le kell tenniük a varázspálcát, mert nem a gyors sikerek elérése a cél, hanem a fenntartható, élhető és végre emberi élet. Mert a csúcsforma nem mindig egészség. A nagyon alacsony testzsír nem mindig szabadság. A „még egy kicsit szárazabb, még egy kicsit tisztább, még egy kicsit keményebb” gondolat könnyen álcázott kényszer lehet.
Kipróbált minden divatos diétát: keto, paleo, Master Cleanse folyadékkúra, gluténmentes étkezés, de egyik sem volt hosszú távon fenntartható. Nem működött, mert nem volt meg a kellő belső erő és elhatározás. Hamisak voltak a célok.
Suplee egyik későbbi gondolata éppen erre figyelmeztet: a fejlődés nem tökéletes, hanem zűrös, fegyelmezett és fájdalmasan őszinte. Arra is utalt, hogy a tökéletesség gyakran a fejlődés álarcában érkezik, és a folyamat, amely egyszer felépített, később akár rombolni is kezdhet.
2018-ban megnézett egy TED-videót az energiamegmaradásról és a kalóriadeficitről, ami alapjaiban változtatta meg a gondolkodását.
Felhagyott a megvonásos diétákkal, visszahozta a szénhidrátokat az étrendjébe, elkezdte mérni az adagokat, és heti 6 nap nehézsúlyos edzésbe kezdett.
Miért jó példa Ethan Suplee útja?
Nem azért, mert minden életmódváltónak a testzsír adott szintje kell legyen a legfontosabb célkitűzése. Sőt, a legtöbb embernek nem kell, nem is jó ez a cél. Nem is azért, mert mindenki számára az ő módszere lenne az egyetlen út. Nem az.
Azért jó példa, mert nem steril, nem laborszagú, nem hófehérmosolyú-reklámmegejelenés, nem fitneszplakát. Nem a szokásos „előtte-utána” történet, ahol az előtte kép maga a sötétség, az utána kép pedig a megváltás fényes, csillogó szobra.
Suplee azt mutatja meg mindenkinek, hogy lehet nagyot változni, de közben a belső munka nemhogy nem kerülhető meg, hanem anélkül nem is lehet elérni a célt! Lehet lefogyni, változni, de attól még meg kell tanulni élni az új testben. Lehet izmosnak lenni, de attól még nem biztos, hogy a tükör békén hagy. Lehet célokat elérni, de utána jön a nehezebb kérdés: hogyan marad mindez emberi, fenntartható és egészséges?
Ezért lesz a második rész szakmai szempontból fontos, mert Ethan Suplee története inspiráló, de nem edzésterv, nem egy térkép, ami egyenesen a céljoz vezet. A térképet nekünk kell megrajzolni, meg kell tanulnunk a tájolót használni és felismerni azokat a jeleket, amelyek a térképen nem is jelennek meg.
Ez nagyon is hasonlít az 54es kihíváson megélt történethez, ezért is írok róla pont most. A Életmódváltás Terepeuta-szemmel - rendszer, mozgás, életmód tanulményban pedig mindezt kifejtem és részletezem: mit tanulhat ebből egy hétköznapi életmódváltó, hogyan érdemes elindulni nagyobb túlsúllyal, miért lehet jó belépő a gyaloglás és a hátizsákolás, miért nem ellenség az erőedzés, hogyan kell gondolkodni evésről, ivásról, alvásról, közösségről, lelki teherbírásról és rezilienciáról.
Mert a fogyás nem varázslat, inkább hosszú túra. Néha sár van. Néha emelkedő. Néha rossz a cipő. Ethan Suplee útja olyan, mint amikor valaki átvág egy sűrű, párás, kissé gyanús erdőn, ahol a bokrok között csodadiéták sziszegnek, a fákon motivációs idézetek lógnak, a mocsárban pedig régi kifogások bugyborékolnak. De ha van rendszer, társ, térkép és némi humor, akkor nemcsak túlélhető, hanem egészen szép út is lehet.
Továbbiak: menshealth.com | fox13news.com
