Willis Michael Sadler (1920. február 22. – 2024. január 4.) brit hadsereg tisztje volt, a Különleges Légiszolgálat (SAS) egyik alapítója és utolsóként eltávozott tagja, a Nagy Hatótávolságú Sivatagi Csoport (LRDG) egyik utolsó túlélője (akit csak Jack Mann élt túl, aki szintén az LRDG-ben szolgált).
1937-ben Sadler Dél-Rodéziába (ma Zimbabwe) költözött, hogy egy dohányfarmon dolgozzon. Amikor 1939-ben kitört a második világháború, beállt a brit hadsereg rhodéziai páncéltörő ezredébe, amely Erwin Rommel Afrika Hadteste ellen harcolt az egyiptomi-líbiai határon. Gyorsan őrmesteri rangra léptették elő, bár később lefokozták, miután "nézeteltérése" támadt egy tiszttel.
Sadler meggyőzte a frissen alapított LRDG tagjait, hogy teherautó-konvojuk navigátoraként szolgáljon. Ebben a szerepkörben a Különleges Légi Szolgálat (SAS) kommandósait irányította a Líbiai-sivatagon át az éjszakai rajtaütésekhez a tengelyhatalmak repülőterein és bázisain (ezekről az akciókról nagyszerű filmsorozat is készült az elmúlt években, amely a HBO-n látható [Tom Shankland directed SAS: Rogue Heroes,]). Teodolit és térkép segítségével navigált, a legnehezebb körülmények között is. Az LRDG-nél navigátorként Sadler több mint 650 km-es úttalan sivatagi szakaszon navigálta az SAS-t a líbiai Cyrenaicában található Jalo Oasis és a líbiai Tametben található tengelyhatalmi repülőtér között, lehetővé téve a brit hadsereg számára huszonnégy repülőgép megsemmisítését. Nem sokkal később tizedessé léptették elő, és Katonai Éremmel tüntették ki.
Amikor az osztag egy részét fogságba ejtették a németek (köztük Stirlinget és tíz katonát), Sadler Johnny Cooperrel és Freddie Taxisszal elmenekült, 177 km-t gyalogolva élelem és víz nélkül a sivatagban, amíg el nem érték a Francia Idegenlégió és az Amerikai 26. Gyalogezred állomáshelyét Tozeurban, Tunéziában. Később a normandiai partraszállás kommandós akcióinak egyik kiképzőjeként és résztvevőjeként is beírta magát az SAS és a speciális egységek nagykönyvébe.
A SAS tagjaként számos hőstettet hajtott végre, később pedig katonaként és felfedezőként is a világ több helyén letette névjegyét. Ezek között kiemelkedő, hogy Sadler "Polar Medal" érmet kapott a Stonington-szigeten létrehozott bázisért, amely egy gleccseren keresztül kapcsolódott az antarktiszi szárazföldhöz. 2021-ben a gleccser visszahúzódása miatt elhagyott területet "Sadler átjárójának" nevezték el munkássága elismeréseként.
Mike Sadler az Special Air Service soraiban szolgált, egy olyan alakulatnál, ahol a belépő szint ott kezdődik, hogy ne omolj össze akkor sem, amikor mások már rég feladták. Az SAS kiválasztása – különösen a Brecon Beacons lankái között zajló hosszú menetekkel – ma is az egyik legkegyetlenebb erőnléti és állóképességi szűrő a világon.
Sadler azonban nemcsak „túlélte” ezt, hanem kimondottan elemző alkatként közelített hozzá. Nem az volt a kérdés, hogy bírja-e, hanem hogy hogyan lehet hatékonyabban, kevesebb hibával, nagyobb biztonsággal bírni. Ez a gondolkodás később a sivatagi műveleteknél vált igazán arannyá. És ez a megközelítés az, amely miatt az edzések tervezésénél, a hosszútávú edzéseknél érdemes figyelembe venni Sadler gondolatait. Erről egy külön cikkben írok.
Sivatag: ahol a hiba nem csak fáj – hanem végzetes lehet
Az észak-afrikai sivatag alapvetően nem romantikus homokdűnék sora, sokkal inkább egy végtelen, monoton, kegyetlen környezet, ahol a hőség, a tájékozódási hibák és a vízhiány csendben, de könyörtelenül szétmorzsolják a legerősebb embereket is. Sadler a Long Range Desert Group hagyományait vitte tovább az SAS kötelékében: hosszú, mély behatolású járőrözések, minimális utánpótlással, maximális önállósággal.
Itt nem volt második lehetőség, hogy „majd megoldjuk holnap”. Ha elrontottál egy ellenőrzést vagy rossz irányba fordultál, másnap már a nap égette és a szél fújta át a homokot az elcsigázottan fekvő testeden.
Sadler egyik erőssége éppen az volt, hogy nem magányos hősnek, hanem egy problémamegoldó csapat részének tekintette önmagát és mindig számolt a következőkkel:
- mennyi víz,
- mennyi energia,
- mennyi idő,
- mennyi hibalehetőség.
Ez a gondolkodás kísértetiesen ismerős lehet azoknak, akik ultrafutáson, többnapos túrán vagy extrém triatlonon indultak már. A csapatként gondolkozás pedig akkor is igaz, ha egyedül vagy, hiszen mindig van valaki, akire számíthatsz - akkor is, ha nagyon messze van.
Egy SAS-os, aki szeretett nagyon sokat gyalogolni
Sadler sokkal közelebb állt a hosszútávú állóképességi sportolókhoz, mint a klasszikus „akciófilm-katonákhoz”. Ha ma élne, simán el tudnánk képzelni egy Spartathlon, UTMB vagy egy sivatagi többnapos ultraverseny rajtjában – csak valószínűleg nem beszélne róla sokat, nem posztolna, nem szelfizne. Keresné a legjobb megoldást és megtalálna a legpraktikusabbat.
Ebben rokon lélek olyan figurákkal, mint Kilian Jornet, aki szintén nem a pózolásban, hanem a funkcionális mozgásban és a mentális tisztaságban hisz. Vagy akár David Goggins, bár Sadler jó eséllyel finoman megjegyezte volna:
„Nem kell mindig ordítani ahhoz, hogy messzire menjünk.”
Humor és gondolkodás a túlélés fontos része
A róla szóló visszaemlékezések egyik visszatérő eleme a humora. Nem poénkodásból – hanem túlélési eszközként. Egy kimerült csapatnál egy jól időzített félmondat többet érhetett, mint egy parancs. Ez a fajta humor emlékeztet Sir Ranulph Fiennes expedíciós stílusára is: amikor már minden fáj, minden logikátlan, akkor a nevetés visszahozza az emberi mértéket.
Rendíthetetlen erkölcsi iránytűvel – jó és rossz megkülönböztetésének érzékével – rendelkezett, amelyet nem lehetett megingatni, és bármi történt is, messzemenőkig törődött emberei jólétével. Ez a kombináció, kiegészítve varázslatosnak tűnő navigációs képességeivel, különösen népszerűvé és megbecsült tisztté tette.
Sadler nem „csak” végrehajtó volt. Elemzett, írt, tanított. A katonai teljesítményt rendszerként látta: test, fej, környezet és döntések hálózataként. Ebben meglepően modern volt – messze megelőzve azt a sport- és katonai szemléletet, amely ma már az állóképességi edzések alapja.
Ha ma idéznénk tőle egy outdoor közösségben, ez lenne az egyik legfontosabb mondat tőle:
„Az állóképesség és a veszélyek leküzdése nem az izmok kérdése, hanem a problémamegoldás magas szintű alkalmazása.”
Hagyatéka a minőségi problémamagoldás
Mike Sadler nem lett popkulturális ikon, nem lett belőle filmhős (bár az HBO sorozatában azért Tom Glynn-Carney elég jól visszaadja a karakterét). És pontosan ez adja a súlyát. Az öröksége ott él minden hosszú, csendes menetben; minden olyan helyzetben, ahol nincs közönség, csak megoldandó problémák és a döntések.
Azok számára, akik terepen futnak, túráznak, többnapos expedíciókra mennek, vagy egyszerűen csak szeretnék érteni, mit jelent valóban felkészültnek lenni, Sadler története aranybánya.
Nem motivációs idézeteket hagyott ránk – hanem egy működő gondolkodásmódot. Erről írok a szakmai cikkemben.
Referencia- és utaláslista
- The late, great Mike Sadler
- Special Air Service – hivatalos történeti anyagok
- Long Range Desert Group – katonai archívumok
- SAS kiválasztás és állóképességi terhelés – programok, tanulmányok
- Sir Ranulph Fiennes expedíciós visszaemlékezések [National Geographic] [Explorer]
