"Munka után édes a pihenés" - tartja a mondás. Vannak emberek, akik munkából hazafelé beugranak kenyérért vagy segítenek egy barátnak cipekedni, esetleg sportolnak. ELőfordulnak ebből kisebb családi feszültségek, mert közben találkoznak valakivel, beszélgetnek, elmegy az idő. Karl Bushby Chiléből indult haza. Gyalog. 28 évvel ezelőtt. Az út közben érintette Alaszkát, Szibériát és a Kaszpi-tengert is, ami még egy megengedőbb közlekedésszervezés szerint is tekintélyes kerülő. Közel huszonnyolc évvel később azonban ott állt a doveri Shakespeare Beachen, és ettől a pillanattól az egész történet más értelmezést kapott. Már nem egy távoli kontinensen haladó expedícióról beszélünk. Egy ember hazafelé tart, és most már ugyanannak az országnak az útjai vannak a lába alatt, amelyből annak idején végül is elindult. Már szinte hazaért.
Bushby útját könnyű lenne már most ünnepélyesen befejezettnek nyilvánítani, kiosztani a képzeletbeli érmet, és továbblapozni. Csakhogy ő nem a mi kedvünkért gyalogolt ennyit. A cél Hull, az édesanyja otthona; a friss hírek november eleji megérkezéssel számolnak. Ez már "csak" néhány száz kilométer, ami egy ekkora vállalkozásban rövidnek látszik. Egy gyalogos lábában azonban a kilométer nem lesz rövidebb attól, hogy előtte már rengeteg volt.
Egy térképre rajzolt vonalból élet lett
A Goliath Expedition 1998. november 1-jén indult a dél-chilei Punta Arenasból. Bushby huszonkilenc éves volt, egykori brit ejtőernyős, és néhány száz dollárral vágott neki.
Két szabályt állított fel: az útvonalon való előrehaladáshoz nem használ közlekedési eszközt, és csak akkor tér haza, amikor saját erejéből eljut odáig.
A korabeli elképzelés nagyjából tizenkét éves úttal számolt. Ez önmagában is különös időterv: az ember induláskor nem azt mérlegeli, hogy a hétfőn melyik busszal megy munkába, hanem hogy még ugyanabban az életszakaszban érkezik-e haza. Aztán a földrajzhoz hozzászólt a történelem, a határőrizet, a pénzügyi válság és egy világjárvány is. A naptár pedig türelmesen lapozott tovább - persze a naptárnak könnyű, hiszen nem neki kell cipőt húznia és felvenni a hátizsákot.
Az út nagy vonalakban északnak vezetett végig az amerikai kontinenseken, majd Alaszkából a Bering-szoroson át Ázsiába, onnan Európa felé. A térképen mindez elfér néhány mozdulatban, pár vonallal. A valóságban éghajlatok, nyelvek, határok és élethelyzetek követik egymást, és mindegyikhez alkalmazkodni kell, kezelni a váratlan helyzeteket. Napról napra.
Aki egyetlen jól sikerült túranap hangulatát vetíti rá erre a huszonnyolc évre, az nagyjából úgy közelíti meg a vállalkozást, mintha egy vödör vízből próbálná megérteni az óceánt.
Amikor a talaj is ellened gyalogol
Az amerikai szakasz egyik legveszélyesebb vidéke a Kolumbia és Panama közötti terület volt. Bushby fegyveres konfliktusokkal terhelt térségen jutott át; itt az erdő, a víz és az emberi erőszak egyszerre nehezítette az előrehaladást. Az egyetlenmegoldás a lélekjelenlét: a helyzetfelismerés, az óvatosság és az a nagyon egyszerű vágy, hogy legyen kinek elmesélni, mi történt napközben.
A Bering-szoros újfajta leckét adott. Bushby és Dimitri Kieffer 2006 márciusában két hét alatt jutott át Alaszkából Oroszországba. A mintegy 93 kilométer széles szoroson a jégviszonyok és a kerülők miatt körülbelül 240 kilométeres utat kellett megtenniük. Mozgó tengeri jégen haladtak, ahol a nappal megszerzett távolság egy részét az éjszakai sodródás visszavehette.
Lássuk be, elég ritka élmény, hogy a megtett táv után reggel ugyanott ébredünk, mert a pálya arrébb ment.
Ez egészen más lelkületet, lelki állóképességet is kíván: Maga a biztosnak hitt alap bizonytalan. Amit tegnap teljesítettél, az a helyzet változásával ma már nem ugyanannyit ér. Az állóképesség itt messze túlterjed az izmokon: újra kell számolni, dönteni, alkalmazkodni, és közben elfogadni, hogy a természet nem tartozik méltányossággal.
Az orosz part elérése után határőrök vették őrizetbe őket, mert nem hivatalos belépési ponton érkeztek. A jégtáblák között sikerült megtalálni az utat; a megfelelő tisztviselőhöz már nehezebb volt odatalálni. A jelenetben van valami nagyon emberi és tökéletesen abszurd. A túlélés szempontjából a szárazföld jelenti a megoldást. Az bürokrácia szempontjából gyakran a probléma maga a megoldás.
A legnehezebb kilométer olykor el sem kezdődik
A huszonnyolc év nem huszonnyolc év megszakítás nélküli gyaloglást jelent. Vízumproblémák, finanszírozási gondok és a járvány miatt hosszú szünetek szakították meg az expedíciót. Bushby ilyenkor félretette az utat, majd a folytatáskor visszatért oda, ahol abbahagyta.
A folytonosság az összekapcsolódó útvonalra és a vállalt haladási módra vonatkozik.
Menni fárasztó, várakozni másképpen fárasztó. Menet közben legalább változik a táj, és a megtett távolság visszajelez: ennyivel közelebb vagy. A kényszerszünetben ugyanez a cél mozdulatlanul ül az ember vállán. A felszerelés öregszik, a pénz fogy, a lelkesedésnek nincs napi kilométerekből érkező jutalma. A haladás helyére a fenntartás munkája kerül, életben kell tartani valamit, amit éppen nem lehet csinálni.
Edzőként ebben látom a történet egyik legerősebb tanulságát. A kitartásról szeretünk úgy beszélni, mintha az egyetlen hosszan tartó nekifeszülés volna. A sportoló összeszorítja a fogát, a zene hangosabb lesz, és a következő jelenetben már a célban áll. A valóságban sokszor a visszatérés, az újrakezdés ami igazán nehéz. Erre jó példa az 1000 napon át tartó napi ultrafutás, amiről nemrégen írtunk.
Újra vállalni a kezdő lépéseket egy sérülés, egy kudarc vagy egy kényszerű kihagyás után. Elfogadni, hogy az ember ugyanazt szeretné, de közben már nem egészen ugyanaz az ember.
Bushby története nem ad jogot arra, hogy bárkit megszégyenítsünk a feladásáért.
Nem minden tervet kell mindenáron végigvinni, és az eltökéltség önmagában nem helyettesíti a jó döntést. Az ő útja azért méltó figyelemre, mert láthatóvá tesz egy ritkán ünnepelt képességet: hosszú bizonytalanság után is képes volt újra cselekvő viszonyba kerülni a saját céljával. Nem szavak, nem szlogenek, nem plakátok - a mindennapok valósága nem szürke és nem szomorú, hanem élettelteli és fényes. Ez csak a személyes döntés kérdése.
Tóth Viktor, szerkesztő
A gyalogos, aki tengereket is átszelt
A Kaszpi-tenger 2024-ben következett. Az expedíciós beszámoló szerint a Kazahsztán és Azerbajdzsán közötti átkelés 31 napot, 288 kilométert és több mint 132 órányi úszást jelentett. Bushby mellett Angela Maxwell és két azerbajdzsáni úszó is részt vett a vállalkozásban, kísérőhajók támogatásával. [4] Ezek nem egyetlen megszakítás nélküli úszás adatai: egy többhetes, szakaszos expedíciós átkelés léptékét mutatják.
Ez a történet egyik szép ellentmondása: egyetlen ember különleges vállalása körül újra meg újra közösség épül. A segítség nem a teljesítményből levont tétel. A segítség teszi lehetővé, hogy a vállalkozás egyáltalán folytatódhasson. Aki a hosszú úton mindenáron egyedül akar maradni, az könnyen összetéveszti az önállóságot az elszigeteltséggel.
A La Manche-nál eredetileg a Csatorna-alagút szervizalagútján szeretett volna gyalog áthaladni. Ezt nem engedélyezték, így végül a víz felé vezetett az út. [6] A gyalogos hazatérés utolsó nagy földrajzi akadályát úszva kellett leküzdenie. Van ebben némi fanyar következetesség: ennyi év után a világ még egyszer ellenőrizte, valóban komolyan gondolja-e.
Shakespeare Beach, zárójel nélkül
Az októberi átkelés három napig tartott, ebből összesen mintegy húsz órát töltött a vízben, pihenőkkel megszakítva. [2] Neoprénruhát, felhajtóerőt biztosító segédeszközt és kézi evezőlapátokat használt, a hátán haladva; pihenni a kísérőhajóra szállt. [8] Ezt pontosan így érdemes elmondani. Az expedíció saját feltételei között végrehajtott átkelés más teljesítmény, mint a hagyományos csatornaúszás szigorú szabályok szerinti, folyamatos teljesítése.
Bushby maga is elismeréssel beszélt azokról az úszókról, akik a szigorú feltételeknek megfelelően teljesítik a távot. A BBC-nek arról is mesélt, hogy a vízben kétségek gyötörték, és már az első óra után görcsökkel küzdött. [2] Jó, hogy ezt elmondta. A félelem és a bizonytalanság nem rontja el a portrét. Végre embert látunk rajta.
Különösen szép részlet a beszámolójából az éjszakai égbolt: a hátán úszva a csillagokat nézte, és ez segített elterelni a figyelmét a fájdalomról. [2] Egy expedíció végének közelében, a sötét vízen fekve még mindig jutott hely a rácsodálkozásnak. Az ilyen pillanatoktól több egy út a teljesítményadatainál. Az ember elfárad, mégis észreveszi, hol van.
Október 5-én aztán partot ért. A fogadására érkező családtagok és barátok mellett Werner Herzog is ott volt a forgatócsoportjával; az útról Walk of Life címmel készül dokumentumfilm. [5] Nehéz ennél alkalmasabb történetet találni egy filmhez, amelyben a táj és az emberi makacsság egyaránt főszereplő. A helyszín neve pedig már készen adta az irodalmi felhangot. Shakespeare Beach. Ennyi bolyongás után szerencsére nem tragédiát kellett befejezni.
A következő nagy expedíció: megérkezni
A partra lépés öröme mellett a hazatérésnek van egy kevésbé látványos oldala is. Bushby az AFP-nek arról beszélt, hogy újra meg kell találnia a helyét a hétköznapi életben, és egzisztenciálisan szinte a semmiből kell építkeznie. [5] Egy ilyen út végén nem elég levenni a bakancsot. Azt is ki kell találni, ki lesz az ember akkor, amikor már nem a következő táborhely adja meg a nap irányát.
Ezt a sportból is ismerjük, kisebb léptékben. Egy hosszú felkészülés vagy meghatározó verseny után a célba érkezés nem mindig rendez el mindent. Megszűnik a napi rendet összetartó feladat, és hirtelen csend támad ott, ahol addig folyamatosan szólt valami. Bushbynál ez a csend majdnem három évtizedes történet után következik. Lehet benne megkönnyebbülés, öröm, idegenség és kérdés is. Egyik sem teszi kevésbé értékessé a megérkezést.
Nem kell mindenkinek Chiléből hazagyalogolnia. Már csak azért sem, mert valakinek közben a vacsorára is gondolnia kell. De lehet olyan feladatunk, amelyhez holnap is érdemes visszatérni. Egy elhanyagolt ösvény, egy újra felvett edzés, egy régóta halogatott beszélgetés. Bushby útjából ezt is hazavihetjük: a nagy távolságok nem mentenek fel a következő kis lépés alól, és nem is teszik értelmetlenné azt.
Most már angol föld van a lába alatt. Előtte még út, aztán egy ismerős ajtó.
A világ túlsó végéről indult. Huszonnyolc évvel később talán éppen az lesz a történet legnagyobb mondata, amelyhez sem térkép, sem magyarázat nem kell.
Megjöttem.
Karl Bushby világkörüli útjának kiemelkedő adatai
| Adat | Ellenőrzött információ |
|---|---|
| Expedíció | Goliath Expedition |
| Indulás | 1998. november 1., Punta Arenas, Chile |
| Életkor induláskor / jelenleg | 29 / 57 év |
| Doveri partra lépés | 2026. október 5., Shakespeare Beach |
| Út hossza | A friss híradások szerint mintegy 50 000 km; kerekített adat |
| Érintett országok | A friss ITV- és Independent-beszámolók szerint 29 |
| Bering-szoros | 2006. március, Dimitri Kiefferrel; mintegy 14 nap, 240 km-es út |
| Kaszpi-tengeri átkelés | 2024, az expedíciós beszámoló szerint 31 nap, 288 km, több mint 132 óra úszás |
| La Manche | Háromnapos, szakaszos átkelés, összesen körülbelül 20 óra a vízben, segédeszközökkel és hajós pihenőkkel |
| Végcél | Édesanyja otthona Hullban; az október 7-i híradás november eleji érkezési tervet említ |
| Könyv | Giant Steps: The Remarkable Story of the Goliath Expedition – az út korai szakaszáról [7] |
| Készülő film | Walk of Life, Werner Herzog rendezésében |
