És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egy bodybuilder versenyen kötelező a "magillagorilla" kinézet, különben szóba sem kerülsz. De uram bocsá', ha magillagorillákként akarunk kinézni, akkor a küllemen kívül még egy s mást igazán eltanulhatnánk tőlük. A gorillák rendkívül családközpontúak például, és a végsőkig hűségesek egymáshoz.
És a tisztelet? Na, ha gorilla akarsz lenni, akkor jobb ha máris tudatosítod magadban, hogy vagy te vagy a vezérhím és akkor ezzel a pozícióval egyben tiéd a teljes családért a teljes felelősség is, vagy beéred a sokadik hellyel, de akkor megtanulsz engedelmesen hallgatni, nem lázadozol, hanem jó alattvalóként teszed a dolgod. Ha vezérhím vagy, ahogyan arról minden gorillává nőtt bodybuilder gondolja, akkor nem annyi a dolgod, hogy a kivívott figyelmet arra használd, hogy nem csak te nézed magadat a tükörben, hanem mások szeme is téged keres, vagy hogy te vagy a megmondó ember, és mostantól mindenki teszi, amit mondasz, hanem egyben azzal is jár, hogy amikor jön a bazi nagy tigris, és elcsenne egy kölyköt vagy fiatal kis gorillát, akkor nem behúzott farokkal elsunnyogsz, mint múltkor, amikor a főnök lecseszett a határidők miatt, hanem felveszed a harcot, az életed árán is. Szóval maradjunk annyiban, hogy kirakat-magillagorillák vagyunk, nem egyebek.
Ami egyébként végső soron érthető, mert egyikünk sem azért akar nyerni, hogy utána felvállalja a teljes felelősséget azért, hogy ő lett a vezér. Azért akarunk nyerni, mert…. Na miért is?
Megkérdezted már magadtól, hogy valójában mi hajt? Olyan butácskának tűnik a kérdés. De ha a doppingolás szemszögéből nézzük, máris más értelmet kap.
Mert akkor a javított kérdés így szól: mi a franc lehet annyira fontos a nyerésben, hogy feláldozom érte az egészségemet, a jövőmet, a boldog párkapcsolatomat és a teljes utánam következő generációk sorát, kezdve a gyerekemmel?
Így már másként hangzik ugye? Hiszen mi van az egyik serpenyőben? Az aranyérem és a velejáró dicsőség, ünneplés, figyelem, megbecsülés. Te pedig mit teszel a serpenyő másik oldalába? A teljes hormonháztartásodat, az emésztőrendszeredet, az agyadat a véredet és a szívedet.
Ha a mai sportvilág topjai már nem tudnak másként eredményeket elérni, csak ha megfizetik ezt a horribilis árat, akkor társadalmi szinten gratulálhatunk magunknak, amiért legjobbjainkat sikerrel kiheréltük. Büszkén elmondhatjuk, hogy a következő húsz évben jó eséllyel meghalnak valamilyen fájdalmas, szenvedésekkel járó betegségben, amit a doppingolás miatt kell megélniük. Lehet, hogy valaki megússza egy kis agylágyulással, és majd néz ki a fejéből évekig egy idős otthonban, semmire sem emlékezve egykori fényes dicsőségéből, de nem mindenki ilyen szerencsés. A vérképző rendszer betegségei, a mirigyrendszer betegségei, a csontrendszer betegségei nem ilyen kíméletesek.
Jaj, bocsáss meg! Elfelejtettem, hogy számodra ezek a jövőképek nem léteznek, te most vagy erőd teljében, fiatal vagy és győzni akarsz, Minek annyira előre szaladni, akár csak öt évet is, amikor szembesülsz az impotencia zavarral? Rá se ránts! Ne kérdezzük meg, miért akarunk ennyire nyerni. Vagy mégis?
Társadalmunk, amely mélyen elítéli a doppingolást, maga kényszeríti rá saját tagjait arra, hogy ezt tegyék.
Emlékszel arra a klassz filmre, amiben a híres amerikai futball edzőt kirúgják, mert a csapata megint nem lett első a megyei bajnokságon? Érted? Nem lett első!!! Nem arról van szó, hogy az utolsó helyen kullogtak, hanem hogy másodikak lettek! Ez egyszerűen nonszensz. Valójában mi magunk vagyunk azok, akik minden erőnket bevetjük, hogy a sportolók megértsék: ez egy aréna!
Csak egy maradhat talpon. A többinek annyi. Nincs második. Nincs harmadik. Csak győztes és egy csomó vesztes. Senkit nem érdekel a döntetlen. Abban nincs semmi borzongató. Mennyivel többen borzongtak, amikor 1960-ban meghalt a pályán az első olyan sportoló, akinek a dopping lett a halála. Júúj! Ez annyira szörnyű! Hát hogy tehetett magával ilyet?
Hát úgy, kérlek, hogy szerette volna, ha rá irányul a figyelem! Ha nem is ezen a módon szerette volna elérni, de a cél végül megvalósult. Első lett valamiben. Hát ennyire fontos ez a cél. Minket nem érdekelnek a másodikok. Nem az udvarhölggyel akarunk randizni, hanem a királynővel.
Az egész emberiség egy bitang nagy versenyfutás-játékot játszik, ahol a lapok sajnos eléggé le vannak osztva, de az embert nem úgy teremtették, hogy belenyugodjon a neki osztott lapokba.
Ezt már Éva bebizonyította, amikor a létező legklasszabb helyen időzve, egy akkora birtokon élve, aminek széle hossza nincs, annyi gyümölcsféle terem, hogy egy élet kevés mindet megkóstolni, folyton süt a nap és kb annyi a dolgod, hogy mindezt alaposan élvezd, fogja magát és belefal az egyetlen olyan fába amibe nem lenne szabad. Na jó két fa volt, de csak az egyikbe tudott belefalni. A tudás fája! Nesze nekünk! Falt volna inkább az örök élet fájából? Nem. Az se lenne jobb.
Így okosan halunk meg, úgy meg hülyén élnénk örökké.
Melyik a rosszabb? És miért evett belőle? Hát csak azért, mert a kígyó azt ígérte neki, hogy akkor ő lehet a boss. (na ez az első dopping: az alma) Mert akkor olyan lesz az ember, mint Isten. Nem második kis teremtmény. Ó nem! Ő lesz a főnök. Hát! Isten látva milyen fontos nekünk a szabadosság a szabadság, adott egy kis teret a játszadozásra, és mi kozmikus méretűvé növeltük ezt a játékot. A játékunkat pedig úgy hívják: Ki az első?
A ki az első játék pont addig fog tartani, amíg rá nem jövünk, hogy elég meddő a próbálkozás, mert akármivé növöd is ki magad, valaki mindig lesz feletted, ha más nem akkor a JÓISTEN, és ezzel mintegy okafogyottá válik a játék. Kezdhetnénk egy sokkal klasszabb játékot, ami arról szólhatna mondjuk, hogy Mi a sorsom itt a Földön? Honnan jöttem, hová tartok, mi a célom, és mi a kapcsolatom ezzel a sok látszólag cél nélkül rohangáló másik emberrel? Ha a Ki az első játékot lecserélnénk erre a játékra, na az jó sok izgalomra adna lehetőséget: igazi ismeretlenbe tévednénk.
A mi játékunk azonban nagyon is ismerős, és mi nem szeretünk változtatni, pláne nem szeretjük, ha nem látjuk át a fejünkkel a játékot. A siker múlik rajta, hogy átlássuk. A fejünkkel. A szívünk teljesen mást látna, de mi nem és nem akarunk a szívünkkel nézni. Felmagasztaljuk a Kis herceg című művet az egekbe, mert érezzük, hogy elképesztő jelentősége lehetne számunkra, de a legtöbben valójában azt gondoljuk, hogy ez igenis csak egy gyerekmese. Mert ha nem ezt gondolnánk, akkor legalább a legtöbbször idézett mondatán elgondolkodnánk egy percre: „Jól csak a szívével lát az ember.”
A szíved látná, miért akarsz győzni, miért fontos ez annyira mindenkinek, hogy meghal érte, ha kell. De mit lát a szív, mit nyerünk? Mit nyerünk, ha elmúlt a pillanat és a nyakunkban az aranyéremmel ugyanúgy az üres lakásba térünk haza? Mit nyerünk, ha a dicső nap után otthon ugyanúgy az apánk lekezelése vagy anyánk hidegsége fogad? Mit nyerünk, ha az életünk árán megvásárolt győzelem az égvilágon semmin nem változtat, ami valóban fontos a számunkra? Miért gondoljuk, hogy ezek nem fontos kérdések?
Ha nem változik a szívemben a magam felé érzett elvárás, ha nem kapok több figyelmet, ha nem szeret jobban a feleségem, gyerekem anyám, férjem, tesóm, kutyám, porszívóm, akármim, akkor mire volt jó az egész? Akkor nem vagyok jobb a Kis herceg iszákosánál, aki azért iszik hogy felejtsen, és örül, hogy ha elfelejtheti, hogy iszik, mert valójában egészen mást szeretne, de az nem és nem megy.
Senki sem születik alkoholistának. Ahhoz darabokra kell szedni egy embert, hogy aztán ne tudja magát összerakni és a kirakós játékban egyedül találva magát odanyúljon valamihez, ami kicsit kevésbé magányossá teszi. Ilyen az alkohol, de ilyen a drog, a kaja a pornó, a számítógép, a facebook, a játékok, a bántás, akár kapjuk akár adjuk, ilyen a káromkodás, a csalás, a lopás, a hazudozás és bármi, amitől függővé válva erősebbnek érezzük magunkat.
Tudod miért találtuk ki az év sportolója címet? Mert érezzük, hogy annyira csekély a haszon az áldozathoz képest, amit belefeccöltél az első helybe, hogy kerestünk egy kiskaput amivel kicsit elodázhatjuk az elkerülhetetlen kiüresedés érzését. Ami amúgy lehetne termékeny is, mert az üresség ráébreszthetne sokunkat a hiábavaló igyekezetre. Feltehetnénk végre a kérdést: mi van, ha nem erre vezet az út? Mi van, ha nem csak a sor elején van élet? És pláne mi van, ha nem a soron kívül van az élet? Azoknak a kérdéseknek, hogy Ki vagyok, Mi a célom, Honnan jöttem és Hová tartok, csak akkor van értelmük, ha feltételezzük, hogy az ember nem egy időszakosan beragadt sejtcsoportosulás, amit majd idővel felbont a káosz és akkor azt mondjuk, meghalt.
A Ki az első játék egyszerűen nem kompatibilis a Ki vagyok Én és mit keresek itt játékkal. Ezt a kettőt nem vagy nagyon nehéz együtt játszani.
Mert, ha tényleg magamat keresem, akkor kénytelen vagyok legalább lehetőséget adni annak az elviselhetetlen gondolatnak, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, az univerzum megmentője, stb, és rá kell döbbennem, hogy a teremtés koronája bizony csak akkor lehetek, ha elfogadom, hogy van egy fej, amit ez a korona díszít. És az már egy nagyon más perspektíva: Ha a teremtés koronája Isten fejét díszíti, akkor nem kell azon nyűglődnöm, hogy melyik népet kell már leigáznom ahhoz, hogy végre legyek valaki, vagy mennyi embert kell becsapnom, hogy azt érezzem, az én kezemben a gyeplő – elég ha csak adócsalok, vagy jobb, ha törvényeket és rendeleteket hozva egy egész országgal teszem ugyanezt, hátha attól jobban érzem magam.
Nos a jó érzés persze megjön. Ha nem így lenne, senki nem erőlködne azon, hogy bejusson abba a nagyszabású társasjátékba, amit politikának hívnak. Igen. Meglesz a kocsi, meglesz a harmadik ház is, és a birtok Braziliában, és ha a a teremtés koronája egy nem létező Isten fejét próbálja díszíteni, akkor a rossz hír az, hogy itt vége a dalnak, amikor elmész éppolyan csupasz seggel távozol, ahogy anno megérkeztél. Ha nekünk van igazunk és átláttuk ezt a nagyszabású, de azért lássuk be nem túl bonyolult játékot, akkor amíg a véletlen engedi, lehetünk elsők és semmi és senki nem kényszerít, hogy egy másodpercre is leüljünk megkérdezni a saját szívünket: Minden megvan. Akkor mégis mi a gond? Miért vagyok kiégett, depressziv, pánikbeteg, társaságundorodó, megcsömörlött, magányos lúzer?
Tudjátok ki a lúzer? Aki mindent elveszít. A lúzer nem az, akinek nem volt soha semmije, hanem az, aki nem tudja, hogy mindene megvan.
Mert hát lássuk be: a gazdagoknak minden összejön (ugye? Te is így gondolod – már ha nem vagy magad is gazdag, mert akkor ezt a lépcsőt sikeresen megugrottad és már tudod, hogy ez nem igaz). Persze tudhatnád akkor is, ha amúgy nem születtél gazdagnak, de a kapott gondolkodó agyaddal felteszed azt az egyszerű kérdést: Miért lett öngyilkos Whitney Houston, ha egyszer mindene de mindene megvolt, amire csak vágyott. Minden kívánsága teljesült. Na ezt hívják felszínes hozzáállásnak. Az életéről készült filmben is elég nyilvánvaló, hogy az, amire az énekesnő mindennél jobban vágyott, a melegség, az intimitás, a burok, ami nélkül olyanok vagyunk, mint egy csupasz kis hal a jéghideg parton, soha nem lett az övé. Mi mégsem azt tanuljuk ezekből a sztorikból, hogy: "Aha, akkor nem a külsőségek az igazán fontosak, hanem ami belül van". Nem. Még szilárdabban hisszük, hogy bar Whitneynek nem sikerült összehozni az abszolúte boldogságot pénzzel és sikerrel, nekünk menni fog.
Ha én lennék az ördög, biztosan nem gonoszkodással meg a csúnya arcommal próbálnám az embereket megnyerni a sötét oldal számára. Megpróbálnám beadni nekik, hogy a pokol a szeretet tüzétől oly meleg és hogy a középen égő lángon mindannyiunk érdekében csakis a te számodra sül a pecsenye, mert te fogsz minket kivezetni a sötétségből. Ennek a hazugságnak próbálj ellenállni egy olyan társadalomban, ahol kirúgjuk a második helyezett edzőjét, magasról sz@runk a harmadikra, pláne a negyedikre és az anyád akkor szeret, ha ötöst hozol haza.
Ne azért ne doppingolj, mert meg fogsz halni. Azért ne doppingolj, mert értelmetlenül fogsz így meghalni.
És ha már mindenáron a Ki az első játékban akarsz részt venni, akkor legyél első valami olyanban, ami másoknak is jó: például hogy olyan doppingszert használsz, amivel soha nem fogsz lebukni. Hogy mi az és hogyan fejti ki a hatását, egyáltalán milyen hatással bír, és vannak e mellékhatásai, megtudhatod, ha elolvasod a cikk második részét.
Malomsoky Ildikó blogja
