Fekszem az ágyon a bevásárlás után, és már azt tervezgetem, hogy mikor fogok a pályára lemenni egy jót edzeni. Nem maga a futás hiányzik, hanem egy jól sikerült edzés. Nem kocogni szeretnék, nem futkorászni, hanem maga az érzés hiányzik, hogy igen most jól megy a futás, és öröm az utcára kilépni a futócipőmben, mert tudom, hogy bárhogy is lesz, de minden esetben felszántom az aszfaltot. A jól eső fáradtság hiányzik, a büszkeség egy edzés után, hogy igen megcsináltam.
Viszont most, tuti nem megy jól, és az öt perces tempóért kell majd küzdeni, és a mozgásom is biztos szétesett. Szóval na, nehéz a pihenés utáni visszaállás. Legalábbis nekem az.
Na de várjunk csak, miért feszül a mellem? Egyből máson kezd az agyam kattogni, és megnézem mikorra lenne várható a havim...igen, aham..már egy hete késik. Na de ez engem nem nagyon izgat, van, hogy elfelejt kopogtatni, és van, hogy túl sűrűn látogat. Szóval ehhez már hozzá szoktam. Na de mégis, minden jel megvan, akkor miért nem jön?
Gondolkodom...de hát az lenne? Áhhh, hogy lenne? Az nem lehet. Tuti. Atyám...azért már veszem a gatyám, a cipő is rajtam, és a kabátot is magamra dobom. Szinte rohanok ki az ajtón, és még mindig gondolkodom. De meg vagyok róla győződve, szinte száz százalékig, hogy ez nem lehetséges, és a szervezetem ismét meg van bolondulva. Szegény testem, mindig olyan sokat kap.
Na de a boltba értem. Hevesen rohangálok fel s alá, keresem amiért jöttem, de hát hol a fenébe találom meg. Áhh veszek egy túrórudit is akkor már, azt legalább megtalálom könnyen. Aha! Megvan.
A pénztárnál, figyelem a nénit a sorból, aki egyhangú mozdulatokkal húzza le az árukat. Az én áruim következnek. Hopp! A néni rámnéz, kezében az általam megvásárolni kívánt áru, újra az árura, majd ismért rám, és elmosolyodik. De fogalmam sincs, milyen mosoly ez. Engem sokszor 21-nél nem néznek idősebbnek, szóval tuti azt gondolja, hogy de fiatal. Áhh, de lehet, hogy igazából öröm mosoly, hisz sokat járok ebbe a boltba...szinte ismernek.
Haza felé az aggodalom minden formája jelen van a fejemben. Az arcom tuti hulla sápadt, pedig még mindig meg vagyok győződve róla, hogy nem lehetséges.
Szinte superman gyorsasággal vedlek ki a kabátomból, és már a pici helyiségben is találom magam. Kiveszem a dobozából az alaposan becsomagolt, akár az egész életemet felforgató kis pálcikát, és elvégzem a leírásban található egyszerű feladatokat. Nem egy bonyolult dolog ám. Oldalra teszem, és várok. Oksa, egyenlőre semmi. De azt írták legalább 4-5 percet várni kell. Hát én várok, de még mindig meg vagyok győződve az eset lehetetlenségéről. Viszem a papíron lévő pálcikám, és leteszem az éjjeli szekrényre. Leülök az ágy szélére, és türelmetlenül várok a kis pálcikámtól valamit.
Magam sem tudom, hogy boldog lennék-e ha két csík jelenne meg, vagy esetleg szomorú ha csak egy. Fura érzés ez. Itt ülök, és a jövőm ettől az egy pici papír csíktól függ. De hát annyi terv, és szép remény van még a fejemben. Itt a Világ Bajnkoság, aztán az Olimpia. Keményen szeretnék edzeni, hogy sikerüljön ezt a rosszul sikerült évem túl szárnyalni. Országos csúcs megdöntése valahol a közel jövőben...annyi, és annyi cél.
Letekintek. Fura izgalom fog el. A szívem hevesen ver. A kezem végig simítom a hasamon, és mosolyra húzódik a szám, miközben egy könnycsepp végig csordul az arcomon.
Az a varázslatos két csík...