Rövid statisztikai pofoncsomag
A globális helyzet nem vidám, legfeljebb abszurd. Az IPBES nagy értékelése szerint körülbelül 1 millió állat- és növényfajt fenyeget kihalás, miközben a szárazföldi környezet kb. 75%-át, a tengeri környezet kb. 66%-át már jelentősen átalakította az ember. Vagyis nem vendégek vagyunk a Földön, hanem részeg lakásfelújítók, akik munka közben meglepődnek, hogy eltűnt a fal.
A WWF 2024-es Living Planet Reportja szerint a megfigyelt gerinces vadállat-populációk átlagos mérete 73%-kal csökkent 1970 és 2020 között. Fontos: ez nem azt jelenti, hogy „az állatok 73%-a eltűnt”, hanem azt, hogy a vizsgált populációk átlagos indexe zuhant ekkorát. A legnagyobb baj az édesvízi rendszerekben van: ott 85%-os az átlagos visszaesés. Patak, mocsár, láp, kis tó — ezek nem „haszontalan vizes izék”, hanem a táj veséi. És most mintha a vesét parkolóvá akarnánk alakítani.
Az IUCN 2025-ös Vörös Lista-összesítése szerint a vizsgált csoportokban a fenyegetettség különösen súlyos: az emlősöknél kb. 27%, a hüllőknél 21%, a madaraknál 12%, a kétéltűeknél pedig 41% a legjobb becslés szerinti veszélyeztetettségi arány. A kétéltűek különösen jó jelzőfajok: ha ők bajban vannak, az olyan, mintha a természet riasztója nem pityegne, hanem már szirénázna.
Az ember egészsége sem külön fejezet a természetkönyv végén. A WHO szerint a világ élelmiszernövényeinek több mint 75%-a támaszkodik beporzókra, ezek gazdasági hozzájárulása évente 235–577 milliárd dollár lehet; a modern gyógyszerek több mint 50%-a természetes eredetű forrásokhoz kötődik; a vizes élőhelyekből pedig 35% eltűnt 1970 óta. Magyarul: a méh nem „cuki zümmögő mellékszereplő”, hanem részmunkaidős agrármérnök, gyógyszerész és ökológiai logisztikus. Csak nem kér cafeteriát.
Európában sem állunk úgy, hogy pezsgőt bontson a természetvédelmi főosztály: az EEA szerint az EU élőhelyvédelmi irányelve alá tartozó élőhelyek 81%-a, a fajok 63%-a kedvezőtlen természetvédelmi helyzetben van. Magyarországon a Natura 2000 hálózat kb. 1,99 millió hektárt, vagyis az ország területének kb. 21,4%-át fedi le; a kijelölt szárazföldi védett területek aránya 2022-ben összesen 22,2% volt. Ez jó alap, de nem varázspajzs: a papíron védett táj is le tud romlani, ha közben kiszárad, feldarabolódik, túlhasználják vagy telepakolják zajjal, szeméttel, inváziós fajjal és „csak egy kis fejlesztés” címkéjű betonmámorral.
Miért fontos ez nekünk, terepen sportolóknak?
Mert mi nem stadionban mozgunk, hanem élő rendszerekben. Az erdő nem háttérkép a szelfihez. A hegyoldal nem díszlet. A patak nem romantikus hangkulissza. A talaj, a gyökérzet, a rovarvilág, a madarak, a gombák, a cserjeszint, az árnyék, a vízmegtartás és a mikroklíma együtt adják azt, amit mi egyszerűen úgy hívunk: jó terep.
Ha eltűnik a sokféleség, eltűnik a stabilitás is. A monokultúrás, kiszáradó, túljárt, túlmelegedő táj rosszabbul tartja a vizet, jobban erodálódik, szélsőségesebb hőmérsékletet produkál, kevesebb árnyékot ad, több port, sarat, villámárvizet és pusztuló ösvényt hoz. Ez már nem elvont természetvédelmi közhely, hanem nagyon gyakorlati sportkérdés: rosszabb futóútvonal, rosszabb túraélmény, rosszabb levegő, több hőstressz, kevesebb regeneráló természetélmény.
És van egy lelki oldala is. A változatos természet idegrendszeri menedék. Egy egészséges erdőben nem csak edzünk, hanem lecsendesedünk. A madárhang, a víz, az árnyék, a talaj illata, a fák közötti fény — ezek nem költői túlzások, hanem nagyon is valós emberi szükségletek. Az ember biológiai lény, még akkor is, ha néha úgy viselkedik, mint egy interneten lógó betonborz.
Mi a jövő?
A biológiai sokféleség nem „zöld hobbi”, nem luxus, nem világvége-klubos hangulatkeltés. Ez az élet működési rendszere. Ha kiszedjük belőle a fajokat, élőhelyeket, kapcsolatokat, akkor nem egy szép képes albumot rongálunk meg, hanem a saját víz-, étel-, egészség-, klíma- és mozgástér-biztonságunkat.
A természet nem azt kéri, hogy mindenki költözzön jurtába, beszélgessen zuzmókkal, és kérjen bocsánatot a csalántól. Elég lenne első körben annyi, hogy ne tekintsük korlátlanul fogyasztható terepasztalnak.
Terepsportos szemmel a minimum: maradjunk ösvényen, ne szemeteljünk, ne zavarjuk a vadat, figyeljünk a védett területek szabályaira, támogassuk a természetes élőhelyek helyreállítását, és értsük meg végre: aki a természetet védi, az nem a sport ellen dolgozik, hanem a jövő edzőterét tartja életben.
Tóth Viktor, Terepeuta
