Tizenkét éves voltam, amikor elköltöztünk Pestről egy kisebb környékbeli településre. A szüleim szerették volna, ha iskolát is váltok, de már akkor is túl gyáva voltam új dolgokba belevágni, vagy kitenni magam még több ismeretlen tényezőnek, így inkább minden nap bejártam a távolsági busszal Pestre a suliba. Na nem mintha ott olyan jó lett volna. A kissé elitista jellegű suliban elég elveszettnek éreztem magam saját meglehetősen Waldorf szemléletű lelki alkatommal.
Imádtam a szabadságot, nem tűrtem a szabályokat és folyton kiálltam az úgynevezett igazságért. Amikor azonban hátranéztem, hogy hol vannak bősz követőim, hát...nem volt ott senki. Így aztán egyedül gyűjtöttem be az intők tucatját a nagy szám miatt. Hatodikban ki is akartak rúgni. Az ilyesmi eléggé megrázza egy tizenkét éves lelki világát. A mindennapos buszozást egy dolog tette igazán elviselhetővé: Gömbi, a kutya. Miatta rendített meg a Kalandsport világbajnokságon felbukkanó Artúr története a lelkem legmélyéig.
A párhuzam a tizenkét éves énem által pátyolgatott Gömbi és a teljesen elhagyatott meghurcolt, megtámadott és megszaggatott Artúr között talán nem annyira nyilvánvaló, hiszen Gömbi egy kerítés mögül pislogott rám minden nap az oda-vissza úton, míg Artúr valóban teljesen gazdátlan volt, de egyvalami nagyon közel hozta a két történetet: A kutya szemében a végtelen bánat és elkeseredett küzdelem a szeretetért.
Azt kell mondjam, hogy bár ez a film szeretne sport film lenni, sokkal inkább egy állatos családi Disney film lett, ami nem baj, de tény, hogy ahol nem szerepel a kutya, ott kissé alábbhagy a hangulat. Pedig van itt minden, mi szem szájnak ingere: sziklamászás bringával a háton és kötélpálya szintén bringával egy Cliffhanger utánérzéssel azzal a különbséggel, hogy itt a lány is túléli.
Gömbi minden délután megkapta a Csabai kolbászos szendvicsemet, amivel két legyet ütöttem egy csapásra: Nem kellett megenni (egyszerűen utáltam a csabai kolbászt) és Gömbit is elkápráztattam e mennyei lakomával. Artúr a király beérte pár húsgolyóval, de az eredmény ugyanaz lett. Életre halálra hűséget fogadtak annak, aki végre odafigyel rájuk, aki szeretetet ad.
Gömbi lyukat ásott a kerítés alatt. Amikor hazafelé bandukoltam és megláttam az út közepén állni a hollófekete farkaskutyát, hát a sz. is belém fagyott. De azért előhúztam a szendvicsemet és odaadtam neki. Aztán megnyalta a kezemet és minden félelmem tovaszállt. Nevettünk futkorásztunk, beszélgettünk és felfedező útakra mentünk Gömbivel. Artúrnak adott volt a felfedező túra. Több száz kilométer a dzsungelben. Nem hiszem, hogy ez Gömbinek is sikerült volna. Illetve lehet, hogy a dzsungelben talán igen, de a városban...
Egy alkalommal beteg lettem és a nagyinál maradtam két hétre Pesten. Alig vártam, hogy újra lássam Gömbit. Mielőtt beteg lettem megismerkedtem a gazdájával és elmondtam neki, mi történt. Azt mondta, nekem adja a kutyát, nekik úgysem kell. Alig vártam, hogy újra hazamenjek és megkapjam a kutyát. Szinte repültem haza. De amikor leszálltam a buszról, Gömbi nem várt engem. Mióta kiásta magát a kerítésen mindig elkísért a buszig és délután ott várt rám. A kerítésig szaladtam. Gömbi! - kiáltoztam, de senki nem felelt. Később a gazdája csak annyit mondott, hogy Gömbi egy hete megszökött és többé nem jött vissza. Mindenütt kerestem, de nem lett meg. Amikor beteg lettem Gömbi elindult a város dzsungelébe, hogy megkeressen engem.
Pár hónappal később tudtam meg, hogy meghalt. Elütötte egy autó, miközben engem keresett.
Artúr, a király sérülten megtesz sok száz kilométert futva és úszva, mert kapott egy húsgombócot és pár kedves szót.
Azt hiszem mindannyian kicsit Artúrok vagyunk. Emlékszem, hogy hatodikos voltam, amikor egy alkalommal az extrém szigorú matek tanár megdicsért, mert megoldottam valamit. Olyan melegség járt át, ami egy életre megszerettette velem ezt a tanárt, pedig soha többé nem kaptam tőle dicsértet. Ilyen a kutyahűség. A kutyáktól igazán van mit tanulnunk. Ők mindhalálig hűségesek, még a legszemetebb gazdához is. Mi azt hisszük sokkal okosabbak vagyunk náluk, de néha egyáltalán nem ez számít. Az emberek között különösen nem. Ha el kéne döntenem, hogy a férjem okos legyen vagy jószívű, az utóbbit választanám. Persze valójában a sors kegyeltje vagyok, mert történetesen jószívű és okos is.
A filmbéli főhős (Mark Wahlberg) is többre értékeli végül a szívet, mint azt, amiért eddig mindent feladott: a győzelmet. Fantasztikus a filmvásznon szavak nélkül látni, ahogyan egy emberben megsejlik a jövő. Ahogyan látod kivirágozni két szív kapcsolatát, amiről ők maguk is csak sejtenek valamit.
Aztán egyszer csak minden másnál fontosabbá válik a szeretet: a férfi feladja a győzelmet, a büszkeségét, az akaratát – bármit, csak a kutya életben maradjon. És ez így helyes. Soha semmi nem válhat fontosabbá a szeretetnél.
Mert amikor meghalsz itt kell majd hagynod minden sikeredet, érmedet, diplomádat és kitüntetésedet, karrieredet, alkotásaidat és anyagi javaidat – mindent, amire itt a földön olyan büszke voltál.
Csak egy kérdés marad: Kivel van szívbéli kapcsolatod?