Ha másért nem, hogy kipróbáljam magamon a hatásukat. Később, amikor kibújtak a friss zöld növények is a földből, mint az árvacsalán, a pitypang, a medvehagyma, a százszorszép és szaktársaik, akkor buzgón eszegettem azokat is.
De a fő csapásirány a csipkerügy és a szeder rügy volt. Aztán eljött a pont, amikor annyira elbíztam magam, hogy napokig rá se néztem a bokrokra. Három nap múlva már éreztem, hogy kerülget valami. Elkezdtem köhögni, de nem igazán lettem rosszul.
Még sebtében elmentem énekelni egy koncertre, ami ahhoz képest egészen jól sikerült, hogy a beszéd hangom pár napja elég bizarr volt.
Többedszerre is megállapítottam, hogy az énekhang nem teljesen ugyanonnan érkezik, mint a beszéd hang.
A koncert után pár napig egészen jól voltam, és akkor jött a fekete leves: elkezdtem mélyről szaggatóan köhögni. Még mindig nem volt lázam, és nem voltam rosszul, de a tüdőmből nagyon fura hangok kezdtek jönni.
Ez elég ijesztő volt, így elmentem orvoshoz – szokásomtól eltérően – és kész voltam rá, hogy radikális lépéseket tegyek az egészségem visszaszerzése érdekében. A doki meghallgatta a tüdőmet és azonnal elküldött röntgenre, ahol még aznap kimondták, hogy bronchitisem vagyis hörgőgyulladásom van. Felsóhajtottam: legalább nem tüdőgyulladás.
Az orvos azonnal antibiotikumot írt fel. Én zsebre tettem a papírt, mert az utóbbi 28 évben folyamatosan azt tanulom, hogy antibiotikumot csak végső esetben szedjünk, hiszen bezúzza a bélbaktériumokat, leamortizálva ezzel az immunrendszer jó nagy részét, amit aztán évek keserves munkájával tudok csak visszaépíteni, ha egyáltalán sikerül.
Lecsüccsentem és gondosan átgondoltam a dolgot. Én nem vagyok egy terminátor típus, aki túlél bármit, én egy félős nőszemély vagyok, némi hipochondriával is megverve, így egyáltalán nem magától értetődő számomra, hogy az orvosi antibiotikum vezényszóval szembemenve, kijelentsem, hogy én valami teljesen mást szeretnék megpróbálni. A dilemmám mélységét megadta az a tény, hogy tizenöt éve foglalkozom a növények, főleg az ehető vadnövények jótékony hatásával, és mély bizalom alakult ki bennem feléjük.
Kicsit úgy voltam a természet felé, mint amikor két szőke nő áll a megállóban, és amikor az egyik a megálló buszsofőrtől azt a választ kapja, hogy nem tudja őt elvinni oda ahová menni akar, mert nem arra megy, akkor a másik megkérdi: És engem? Na, ez a szőke nő vagyok én: Ha mások azt a választ kapták, hogy a természet itt már nem elég, nem gyógyít meg, én felteszem a kérdést: És engem?
Így aztán nekiálltam feltúrni a kertünket, és a közvetlen természeti környezetet, azután kutatva, mi is segíthetne nekem. Egyik kezemben könyvek és a mobil, amivel minden szembejövő növényt azonosítani próbáltam, hogy gyógyítja e a betegségemet, a másik kezem könyékig a földben, bokorban, lombokban, csalánosban, avarban, bárhol, ahol gyógyszert szimatoltam.
Rájöttem, hogy a szilvafa, a meggyfa és a cseresznyefa levele és virága is finom. Megettem a lombos fák apró zöld leveleit, (na azok nem mindig finomak).
Ölelgettem a fákat, lábat áztattam esténként szódabikarbónával, vagy ha úgy hozta a helyzet, hogy maradt inhalálós víz, amiben fenyő és mandarinhéj főtt, akkor azzal is. Saját készítésű rügycseppeket ettem, nyakló nélkül faltam a csipkebokor friss hajtásait, és közben légzőgyakorlatokat végeztem. Addig kutattam a kertben, míg ráleltem pár baktériumölő növénykére, amiből az egyik az éppen csodálatosan illatozó, sárga virágú mahónia volt.
Ne aggódj, a te kertedben is egészen biztosan ott ücsörög, partra vetett halként, mint aki már senkinek sem kell. De neked kelljen, mert ha leháncsolod a kérgét a száráról, azt a háncsot megfőzve csodás bacipusztító teát nyersz.
Aztán lelegeltem az ibolyákat, az immár virágba boruló pitypangokat, és az erdőben megtaláltam tavaszi kedvencemet a szuper vértisztító zamatos turbolyát és az érdes hagymát, a podagrafüvet valamint a vadsnidlinget.
Napokon át tartott ez az állapot. Három napot kaptam magamtól, mielőtt neki állok az antibiotikumnak. Már a második napon jobban lettem. A harmadik napon kicsit visszatért, fellángolt a szötymörgés a tüdőmben (bevallom ettől jócskán megrémültem, hogy valamit elszúrtam), és a negyedik nap reggelére szinte teljesen eltűnt a szörcsögés a tüdőmből. Ja, elfelejtettem a kedvencemet, a hársfa friss levélkéit, amik nyákoldó hatásukkal igen sokat segítettek a folyamaton. Ráadásul nagyon kellemes saláta ízük van. Persze a teákat is gondosan válogattam össze. Rendszeresen inhaláltam és pár napot böjtöltem is.
Szóval semmiképpen nem mondhatom el, hogy kiráztam a kisujjamból és könnyedén meggyógyultam. Kemény meló volt, de megérte. Később azon gondolkodtam, vajon kellett e mindez feltétlenül, vagy elég lett volna pár tea. Jut eszembe: A teák, amiket ittam a következők voltak: A szokásos klasszikusok bodza és hárs. De mellette még legyezőfű, kakukkfű, csalán, pár apró levélke borostyán frissen a kertből, pitypang levél és gyökér, édesgyökér, fenyőtű és mandarin. Utóbbi kettőt nem csak ittam, azzal inhaláltam is, illetve a tűleveleket rágcsáltam is.
Valaki erre azt mondta, hogy neki nincs ideje ezt mind megcsinálni, ezért veszi be az antibiotikumot. Igazából meg is értem. De sajnos akkor egy ördögi körbe fogunk, mert ha így teszünk, búcsút mondhatunk az immunrendszer egyik erős bástyájának, az egészséges mikrobiomnak, ami nélkül könnyebben betegszünk meg újra és újra, nem beszélve arról, hogy mi tagadás az emésztés is elég nehéz nélküle. Ezért van, hogy sokan panaszkodnak rossz emésztésre a betegségek után. Na az nem a betegség számlájára íródik, hanem az antibiotikuméra.
Arról nem beszélve, hogy többektől hallottam, hogy miután túl estek a második antibiotikum kúrán, akkor esett le nekik a tantusz, hogy ezeknek a betegségeknek a 80%a vírusos eredetű, vagyis teljesen hatástalan rájuk az antibiotikum. Nagy megkönnyebbülés. De jó, hogy nem vettem be. Aki meg meg szeretné úszni a magával való törődést, az számítson rá, hogy ez csak ideig óráig megy, mert egyszer csak a test benyújtja a számlát. Olyankor viszont már nem elég rügyeket rágcsálni. Nem elég kicsit teázgatni, hanem jöhet a durvább verzió.
Bélöblítés, különlegesebb és erősebb vadnövények marok számra és természetesen a böjt professzionális verziója a Breuss kúra. Minél előbb kapcsolunk, hogy a testünk „törődésre vágyik”, annál könnyebb „megvigasztalni”. De mit is jelent pontosan a marék számra? Ez egy erős költői túlzás. Valójában a vadnövényekből az ember ritkán eszik sokat. A rügyekből több okból nem szabad sokat enni: egyrészt ezek apró vitamin bombák, amiből a felesleget csak kiürítenénk, viszont a növénynek létfontosságúak ezek a kis "őssejtbatyuk". Ha lepusztítjuk, akkor a növény akár meg is halhat. Legyünk tehát körültekintőek és kövessük az ősi szabályt: Élni és élni hagyni.
Amikor azon gondolkodtam, milyen légző gyakorlatokat végezzek, a neten körülnézve meglepődve láttam, hogy a covid alatt a szakemberek is feltöltöttek videókat, nem csak a megszállott természetes életmódisták. Használtam is ezeket, és segített. Ahogy az is segíthet, ha kicsit elgondolkozunk, vajon mit jelez nekünk, mit akar mondani ez a betegség. Én ezt most elmulasztottam sajnos, de legközelebb résen leszek, és próbálom fogni a lélek jelzéseit is.
Megvallom nekem kifejezetten rosszul esett, hogy az orvos első mondata az volt, hogy antibiotikumot szedjek.
Én arra vágyom, hogy az orvosom legyen az, aki hozzám vágja azt a sor természetes módszert, amivel meggyógyulhatok, és nekem már csak hozzá kell kicsit keresgélnem.
De az a hatalmas pánik, amit a covid okozott, még a józanabb orvosokban is felkeltette a félelmeket, ami miatt szíre-szóra antibiotikumokhoz nyúlkálunk. Sajnos ennek a hosszú távú következménye sem sok vidámságra ad okot, mert hát valljuk be, amit betettünk fent, az bizony ki fog jönni lent.
Ha kicsit világosabban gondolkodunk, sejthetjük, hogy a beszedett antibiotikum nem emészthető táplálék, hanem egy apró terminátor, ami végigszaladva a bélrendszeren, mindent lekardoz, ami szembe jön, legyen az jó vagy rossz a szervezet számára, majd kevéssé elegáns módon távozik. Na és hova? A csatornába. És melyikünk áltatja magát azzal, hogy ez a körforgás nem viszi el az antibiotikumot nagyjából mindenhova? A vizeinkbe a földjeinkbe is bekerül, és mi sajnos újra megesszük, immár nem feltétlenül akaratlagosan. De ezt isszák az állataink, és a növényeink is.
A föld a maga részéről mindent megtesz, hogy kiszűrje a vizünkből a sok mérget, amit belepotyogtatunk, de lássuk be: ennyivel nehezen fog megbirkózni. Jó lenne tehát, ha inkább ezen a téren is nagyobb körültekintéssel járnánk el, és mind a magunk érdekében, mind a Föld érdekében kevesebb antibiotikumot szednénk.
Inkább törődjünk kicsit többet magunkkal és másokkal. A törődés gyógyít. A szeretet köztudottan gyógyít. Az ápolás oroszlánrésze nem a tea, vagy a borogatás, hanem az a szeretet, amivel afelé az ember felé fordulunk, akit ápolunk. És szilárdan hiszem, hogy ez a szer, ami etet, minden antibiotikumnál jobban gyógyít, hiszen nem anti bio,vagyis élet ellenes, hanem életadó. Éljünk hát vele és benne.
Forrás: terepeuta.hu
