Toldi Péternek hívnak. Szegeden születtem és azóta is itt élek a feleségemmel. Gödöllőn végeztem az Agrártudományi Egyetemen, törzsállattenyésztői szakirányon (2005.), valamint ugyanitt szereztem takarmányozástani szakmérnöki másoddiplomát is (2008.). Jelenleg egy dél-alföldi mezőgazdasági cég tehenészetében dolgozok.
Gyerekkorom óta sportolok, de soha, semmiben nem voltam kiemelkedő. Úsztam, lovagoltam (díjugratás), íjászkodtam, lovasíjászkodtam, országúti kerékpároztam, teljesítménytúráztam és kicsit a hegymászásba is belekóstoltam pár barátom révén. 2004-ben futottam az első maratonomat. Majd az iskola befejezésével következett pár év szünet, de nem bírtam ki sport nélkül, így 2008-ban újrakezdtem a futást.
Egészen fantasztikus, ahogyan megnyerted ezt az emberi képzeletet felülmúló versenyt. Hogyan jutottál ide, hogyan kezdted a hosszútávfutást?
2008. március 2.-án, elhízva és mentálisan önmagamból igencsak kifordulva kezdtem újra a futást. Hogy miért? Mert korábban, folyamatosan sportoltam és nagyon hiányzott az emberi létnek az a magasabb minősége (fizikális, mentális, pszichés), ami kizárólag a rendszeres sportolás útján érhető el.
3 km-rel kezdtem, azaz ennyit bírtam egyhuzamban lefutni… 1 év elteltével újra maratont futottam. Majd a következő 6 évben maratonokra és annál rövidebb versenyekre készültem fel és csiszolgattam az időeredményeimet. 2014-re azonban megrekedtem. Nem tudtam gyorsulni és ez frusztrált, valamint az évek alatt változott a személyiségem is és egyre kevésbé élveztem az utcai versenyeket és az ott jellemző közeget, tömeget.
Így 2015-ben felkészültem életem első ultra távjára és megmérettem magamat az akkor még 80 km-es Korinthoszon, Szekszárd és Baja között. Azon a versenyen érkeztem haza, úgymond. Rögtön magával ragadott az efféle teljesítmény, a családias hangulat és a versenytársak közvetlen személyisége.
Akkor és ott megtaláltam a saját utamat. Azóta úgy érzem, hogy én csak sodródok az eseményekkel: Spartathlon, Milano-Sanremo, Authentic Phidippides, HellOO, Hell Ultra…És még sok más.
Sokat lehetett olvasni rólad és a győzelmedről, de számodra mit jelent a Hell Ultra ultramaraton?
A Hell Ultrát az indiai Himalájában rendezik egy ősi kereskedelmi útvonalon, két központi város Manali és Leh között. Az országúti futóverseny távja 480 km, az összes szintemelkedés 10.000 m, de messze nem ezek jelentik a legnagyobb nehézséget. A pálya 2/3-a ugyanis 4000 m tengerszint feletti magasság felett húzódik és a táv során átvezet 5 magashegyi hágón, melyek 4000-5300 m közötti magasságúak. És ezzel el is mondtunk minden lényegeset.
Az időjárási körülmények, annak ellenére is hogy a legstabilabb időszakban kerül megrendezésre a verseny, igen rapszodikusan változnak: 25 C fokos melegtől a fagypont alatti hőmérsékletig, a havazástól a szikrázó (inkább perzselő) napsugárzásig. A szél azonban idén is megkímélt és nem okozott nehézséget.
Ahogy az sejthető, nem egy tömegrendezvényről beszélünk. Idén rekordszámú, 5 induló állt a startban. Egy német hölgy, Brigid Welfenberg az eddigi első női induló mellett 3 helyi atléta (köztük Ram Jat az indiai haditengerészet tisztje) és jómagam. És ahogy az szintén várható, a célba érési arány is elég alacsony.
Egészen pontosan fogalmazva, az eddigi 7 rendezés során 5 ember teljesítette a versenyt szintidőn belül. Én vagyok a negyedik teljesítő (pályacsúccsal sikerült győznöm) és Ram Jat lett az 5. a világon.
Edzés, felkészülés. Enélkül az ilyen teljesítésekbe bele sem érdemes kezdeni. Te szegediként hogyan készültél a Himalájára? Itthon mennyire lehet modellezni a magashegyi körülményeket?
El kell felejteni a „ködösítéseket”. Nem létezik csodamódszer, vagy eszköz! Én két dologban hiszek: a tudásban és a munkában.
Tudni kell, hogy a magashegyi körülményekhez történő alkalmazkodás kulcstényezője az akklimatizáció, amit azonban itt Európában lehetetlen a fent említett magasságokra elvégezni. Az akklimatizációra tehát kellő szakmaiságot és időt kell fordítani in situ.
Minél edzettebb egy szervezet, annál hatékonyabban fog alkalmazkodni az akklimatizáció során jelentkező stresszhatásokhoz. Ezt az edzettséget azonban itthon is el lehet érni, egészen egyszerű módszerekkel.
Futás során nagyon nagy hangsúlyt helyeztem az állóképességi munkára, valamint a feladatos edzéseken is maximum steady-state intzenzitáson dolgoztam. Illetve különösen nagy jelentőséget szenteltem az erőfejlesztésnek, amit maximum körüli súlyokkal végeztem.
Csúcsidőszakban, heti 16-18 órányi nettó edzésidőt végeztem, ami a mobilizálással együtt 25-27 órát tett ki. Ennyi edzés alatt csak úgy tud motivált maradni az ember, ha közben fókuszáltan végzi a dolgát. Szóval a mentális munkában sem kell túlgondolni a koncepciót. Ennyi edzésmunka során mentális oldalról is pallérozódik az ember.
Emellett fel kell készülni a pályából. Én rendszerint előre betanulom a teljes útvonalat. Tudom azt, hogy hol, mi vár rám. Tanulok a környék földrajzáról, az állatvilágról, a történelméről. Ezáltal ismerőssé és biztonságossá válik egy-egy versenypálya, legyen az akár a világ másik oldalán is!
És végül, de nem utolsó sorban EZ volt életem legnagyobb célja: hogy kijussak a Himalájába és ott futóversenyen vehessek részt. Az elmúlt évtizedben mindent erre tettem fel. Ez olyan extra motivációt adott, ami kitartott egészen az utolsó órákig.
Rengeteg munka van ebben az eredményben. Egyedül vagy másokkal készültél, volt edződ, segítőd vagy a magad feje után mentél mindenben?
Az én hitvallásom, hogy „Mindenki addig marad hülye, amíg nem kérdez.”
A kezdetek óta eszerint élek, edzek. A kezdeti 3 km-hez nem kellett edző, azután amikor már a félmaratoni, vagy maratoni időmön akartam javítani, akkor a szakirodalomhoz fordultam. Majd elvégeztem egy hazai atléta-edzői tanfolyamot. És amikor már azzal sem tudtam továbblépni, elvégeztem egy tanfolyamot, amelyet az Egyesült Államokban hirdettek meg. Nyitott szemmel járok a világban és igyekszek folyamatosan tanulni és fejlődni edzőként is.
A futásban tehát a saját utamat járom, de elég sokat tanultam ehhez. Az erőfejlesztéshez, azonban atlétaként nem értek, így az erőnléti edzéseimet egy nagyon nagy tudású és profi hozáállású erőemelő, Sánta László irányítása alatt végzem.
A magashegyi sportolással sem volt ez másképp. Amikor eldöntöttem, hogy indulni akarok a Hell-en, megkerestem a verseny első teljesítőjét és korábbi csúcstartóját, Szőnyi Ferencet és kérdeztem, tanultam tőle a versenyről. Majd tovább gondolkodtam, hogy kiktől tudnék még tanulni és felkerestem két expedíciós hegymászót is, Nedeczki Júliát és Suhajda Szilárdot és tőlük is rengeteget tanultam.
Folyamatosan változik a metodikám, hiszen folyamatosan bővül a tudásom. Igyekszem minden évben minőségben és volumenben is hozzátenni valamit az előző év munkájához. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de mégis cizellálom általuk a tevékenységemet, valamint a korom változásával igyekszek alkalmazkodni az aktuális képességeimhez.
Hosszú idő, szélsőséges körülmények. Hogyan választottál felszerelést egy ilyen extrém versenyre?
Ezt a témakört sem bonyolítom túl. A felszerelés és ruházat tekintetében igyekszek „józan paraszti ésszel” dönteni. Számomra felbecsülhetetlen tapasztalattal jár a több évtizedes mezőgazdasági munka, a sportmúlt, a rengeteg túrázás és a hegymászások. Eddigi életem nagyrészét a természetben töltöttem és nyitott szemmel jártam a világot. Én már megszokásból is az időjárás előrejelzéssel kelek és fekszek.
Ezentúl pedig már tudom (hiszen megtapasztaltam), hogy milyen körülmények között, hogy reagál a testem, mire van szükségem. Ennyi.
Én leginkább azon szoktam elképedni, hogy sok sporttársamnak ez miért nem természetes.
A hosszú távú versenyek, edzések közben a szervezet iszonyatos igénybevételnek lehet kitéve. Ezt hogyan ellensúlyozod a táplálkozással a hétköznapokban?
Igyekszek egészségesen táplálkozni és minél több (tiszta) vizet meginni, de nem követek semmiféle diétát. Kerülöm a feldolgozott élelmiszereket, amennyire ez itt Magyarországon lehetséges (nem könnyű) és igyekszek diverzifikálni a bevitt táplálékot. Szedek multivitamin- és ízületvédő készítményeket. Kb. ennyi.
Azonban! Van egy nagy igazság: „Amit nem mérsz, azon nem tudsz változtatni.” Kvázi: a megérzések és szándékok mentén csak teóriákat gyártunk, amit a mindenkori hangulatunk befolyásol.
Ennek megfelelően egyetlen szokásom van, ami első hallásra furcsának hathat: évek óta naplózok mindent, amit megeszek (az első kávétól az utolsó szem földimogyoróig). Nagyon meglepő eredményekre juthat az ember, ha egyszer őszintén szembesíti magát azzal, hogy mit és mennyit eszik valójában! Már mielőtt elkezdtem, akkor is tudatos sportoló voltam és azt hittem, hogy tudom, mit eszek és hogy amit megeszek, az megfelel az igényeimnek. De kiderült, hogy fogalmam sem volt róla valójában.
Azóta minden nap, grammra tudom, hogy „mi van bennem”. Enélkül nem is tudnék következtetéseket levonni: nem tudnám, hogy minek, milyen hatása van rám. Nem tudnám, hogy mire, hogyan reagálok és hogy mit, mivel, mikor kell ennem ahhoz, hogy 43 évesen is úgy működjek, mint a húszas éveimben.
Tudatosságban ezt nem nagyon lehet felülmúlni. De a terepen mindig történnek váratlan dolgok. Mik a legjobb és legrosszabb élményeid, kalandjaid, amiket az ultrafutás közben átéltél?
Nem tudnék legjobbat kiemelni. Rengeteg élmény és pillanat gyűlt össze, amikre, ha visszagondolok, néha most is elszorul a torkom. De senki ne gondoljon nagy dolgokra. Ezeket a pillanatokat csak az alkalom, a hangulat és a helyzet teszi különlegessé.
Egy példa erre: Maráz Zsuzsival futottuk a Phidippides-t Görögországban és az első éjszaka, egy Isten háta mögötti, kis hegyi faluba, Karia-ba értünk. A frissítőpont a falu főterén volt. (Gyakorlatilag egy szemeteszsákban kiraktak nekünk nápolyit, meg vizet a földre.) A telihold fényénél, némán majszoltuk a nápolyit az éjszaka csendjében az amúgy ékszerdoboz méretű és szépségű falucska főterén A tér másik sarkában, a tavernában, valami nagy ünneplés zajlott. Gyönyörű zene szűrődött ki a süket éjszakába és az ablakon keresztül látszott, hogy odabent a falusiak összekapaszkodva körtáncot táncolnak és közben énekelnek…
Én csak álltam ott boldogan és szívtam magamba a pillanatot, az érzéseket. Gyönyörű volt! Ezekben a pillanatokban végtelen béke és öröm áraszt el.
A legrosszabb élményem talán a 2022-es Spartathlonon ért. Pont felálltam egy jó mély hullámvölgyből, nagyon jól ment a futás és újra erősnek éreztem magamat. Aztán egy ártalmatlan pisilésnél észrevettem, hogy véreset vizelek… (utólag kiderült, hogy húgyúti fertőzésem volt és ott, a verseny közben jelentkeztek az első tünetek). Azonnal fel kellett adnom a versenyt, hiszen akkor fogalmunk sem volt, hogy milyen eredetű és mértékű a vérzés. Semmi fájdalmat nem éreztem, sőt, erőm teljében voltam.
És pont ez volt benne az elfogadhatatlan: küzdelem nélkül kellett feladnom valamit, mert nem volt ráhatásom az eseményekre. Szörnyű és tehetetlen érzés volt!
Szerencsére úgy tűnik nem a negatív élmények határozzák meg a napjaidat. A sok élmény mellett sok nagyszerű eredményed is van. Melyikre vagy a legbüszkébb?
Nehéz kiemelni egyet-egyet, mert mindegyik külön történet, úgymond: mindegyik a gyermekem. Úgy tartom, hogy az 5 km-es edzésemre is ugyanakkora szükségem volt ahhoz, hogy most itt álljak. De valóban van pár emlék, ami mélyebb nyomot hagyott, mint a többi.
A 2019-es Milano-Sanremo (285 km) pl. ilyen. Egy nagyon súlyos hullámvölgyből felállva, 32:30’ alatt, a korábbi Spartathlon győztest, Joao Oliveira-t megelőzve lettem 3. helyezett. Iszonyatosan nagyot küzdöttem mind fizikálisan, mind lelkileg és magam sem hittem el, hogy azokból a szituációkból győztesen fogok kijönni!
A 2021-es Authentic Phidippides Run (490 km; 67:54’; 2. helyezés) nagyon sokat adott nekem. Egyrészt igaz barátságot kötöttem alatta Maráz Zsuzsival. Másrészt hatalmas felismerés és ráébredés volt a képességeim és a lehetőségeim terén. Harmadrészt ezen a versenyen fogalmazódott meg bennem egy himalájai ultrafutás lehetősége is.
A 2022-es Dolichos (255 km; 33:42’, 1. helyezés) is örök emlék. Egy nagyon karakán és embert próbáló verseny, ahol azonban a családias környezet és a csodaszép, tavaszi görög hegyvidék minden nehézséget feledtetett. Nem mellesleg pályacsúcsot futottam, ami váratlan hab volt a tortán.
2023-ban életemben először jutottam ki a Himalájába. A 217 km-es HellOO versenyen (38:06’, egyedüli teljesítő) először tapasztalhattam meg mindent Indiával és a magashegyi sporttal kapcsolatban. Nagyon mély élményeket és pótolhatatlan tapasztalatokat szereztem akkor. És egyáltalán nem mellesleg: elvetette bennem a visszatérés magját, valamint a hitet, hogy van keresnivalóm a teljes távon is!
Számomra 2024-ben minden a Hell Ultráról szólt (480 km; 104:33’, 1. helyezés). Nem szeretem a nagy szavakat, de egyelőre életem versenyét sikerült futnom és sikerült megjavítanom a pályacsúcsot is! Minden addigi munkám, az elképzeléseim, a stratégiám és a hozzáállásom visszaigazolást nyertek, miközben életre szóló barátságokat, emlékeket és élményeket szereztem.
Jövőre és a közeljövőben mik a terveid?
A legfontosabb szempont, hogy megőrizzem az egészségemet, hiszen csak így vagyok képes futni a továbbiakban is.
A következő célverseny merőben más jellegű, mint az eddigiek. A Hell Ultra óta egy többnapos esemény foglalkoztat leginkább. Trans Espania a verseny neve. 1080 km hosszan, észak-dél irányban szeli át Spanyolországot. 18 szakaszból áll, ami 18 napnyi sorozatterhelést jelent majd fizikálisan és mentálisan egyaránt.
Nagyon komoly kihívásnak érzem sportolói oldalról és ugyanakkor önmagam edzőjeként egy hihetetlen kreatív feladatnak mutatkozik már maga a felkészülés és a versenystratégia megalkotása is!
Van példaképed?
Bevallom őszintén: én már kinőtem ebből. Számomra legalábbis nem létezik olyan ember, aki az élet minden területén, egyszemélyben példát állíthatna nekem.
Példák azonban vannak! Tanulnunk minden embertől lehet és kell is! Szerencsére engem már a közvetlen családomban (a feleségem, a szüleim, a nővérem és sógorom) is sok példaértékű élet, karrier, szemlélet vesz körül, így egyáltalán nem kell távolra tekintenem ezügyben.
Ha mindenképpen sportolót kellene említenem, akkor a jelenleg is aktívak közül Rafael Nadal és Tadej Pogacar alázata, profizmusa és allűrmentessége az, ami a legszimpatikusabb számomra.
Már nagyon komoly sport múlttal büszkélkedhetsz. Hogyan tovább? Mik az álmaid?
Érdekes, de ez a két aspektus most már szétválaszthatatlan a számomra. Békében, egészségben és tisztességben szeretnék megöregedni. Ehhez pedig nem lesz másra szükségem, minthogy mindig józanul és kellő alázattal tudjam értékelni a helyzetemet. És amikor arra lesz szükség, el tudjak engedni bizonyos dolgokat az előbb említett öregkor érdekében.
Az elmondottak fényében sok tapasztalattal és tudással rendelkezel. Mik a legfontosabb tanácsaid azoknak, akik hosszú távokat szeretnének futni?
Semmi. Egyáltalán nem tanácsolom senkinek magát a hosszútávfutást.
Mindenkinek a saját érdekében, sokkal fontosabbnak tartom, hogy először találja meg azt a sportot, amiben örömét leli és ami feltölti! Azt, amit éveken, évtizedeken keresztül tud majd művelni, azért mert szereti.
Ha ez a futás, kezdetekben akkor se konkrét versenyek, távok miatt eddzen, hanem tanulja meg élvezni a futást a szürke hétköznapokon is. Hidegben és melegben. Országúton és erdőben. Sárban és esőben is.
Mert a státusz szimbólumok sosem fognak elég motivációt jelenteni ahhoz a borzasztó mennyiségű edzésmunkához, ami ezekhez a versenyekhez, vagy magához a hosszútávfutáshoz szükségeltetik.
Először ismerjük meg magunkat a sportban, a sport által és csak utána álmodjunk nagyot!